Remember Me? - 26. Elkéstél

*Eli*
Akkor amikor kiléptem az ajtón, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig húzódik a dolog. Reméltem, hogy minden rendben lesz majd, de nem. Momo nagyon hiányzott, de a harag még mindig uralkodott felettem, így mellőztem őt. A suli elkezdődött és mindennap láttam őt. Szemei kisírtak és talán az alakja is vékonyabb lett. Ilyenkor legszívesebben odamentem volna hozzá és millió apró csókkal eláraztottam volna, de nem tudtam megtenni. Természetesen hiányoztak a közös éjszakák is, amiket nem pótolhattak az öröm lányok sem. Majd egy nap úgy döntöttem és felszedtem egy „jó” kis lányt. Amikor bemutattam AJnek és a többieknek tetteték, hogy örülnek, de már elég rég ismertem őket, ezért felismertem mi a helyzet.
A lányt Suzynak hívják amúgy. Ő teljesen abban a tudatban van, hogy életem szerelme, holott csak az űrt akarom kitölteni szívemben.
Egyik héten a suliban AJ mérgesen lépett oda hozzám.
-Muszáj ezt csinálnod? Nem látod szegény... - és fejével Momo felé bökött, aki épp Kyuval fordult volna fel a lépcsőnél. Vállat vontam és úgy tettem, mint akit nem érdekel.
- Szeretlek. - suttogta füleme Suzy. Elmosolyodtam és megcsókoltam habár semmi érzés nem volt bennem.
- Azt kérdeztem mióta vannak együtt? - hallottam Momo kiabálását. Szóval nem mondták neki. Ennek részben örültem is részben pedig nem. Tudtam, hogy még nem tudott elfelejteni, de én vagyok az oka, hogy tönkre tette magát.
- Nos? - fordult felém Dongho.
- Nos?! - nem értettem mit akar.
- Nem kéne kibékülnöd vele? - állt karba tett kezekkel.
- Nem. - szögeztem le. Megszólalt a csengő és mindenki indult saját órájára. Mikor vége volt az óráknak Suzy és én lent a lépcsőnél futottunk össze, ahol épp Hoon-Momo páros jött lefelé kézen fogva. Ez fájt nagyon, így nem bírtam megállni, hogy ne szóljak közbe.
- Nem hiszem, hogy ilyen hamar túl tetted magad. - mondtam gúnyosan. Megtorpant. Pár másodperc elteltével visszfordult.
- Pedig jó lesz ha megbékélsz a tudattal. - mosolygott.
- Reggel még nem úgy tűnt. - húztam fel egyik szemöldököm. Nem tudott mit felelni. Most megfogtam.
- Higgy a szemednek Eli. - mondta Hoon majd Momo elé lépett és megcsókolta. Próbáltam nem kimutatni, hogy legszívesebben agyonvertem volna szóval csak a meglepett fejet vettem fel.
- Viszlát. - kacsintott Hoon majd elmentek.
- Ch... - forgattam szemeim.
- Mi az édes? Kik voltak ők? - nézett nagy szemeivel Suzy. Kihúztam kezem szorító öleléséből és dühösen elindultam a kocsim felé.
- Eli várj már! - tipegett utánam a lány.
- Kérlek hagyj most. - fordultam vissza hirtelen amire picit megingott. Meglepetten nézett rám majd elindult az ellenkező irányba. Beszálltam az autóba és gyorsan hazahajtottam. Otthon az evőkészleteim nagy része és a fal bánta dühömet. Miután szétütöttem kezeimet a falnak támaszkodtam majd lecsúsztam a földre és csak bámultam magam elé mereven. Apró könnycseppek gördültek le forró arcomon, amikor csengetett valaki.
- Nyitva. - szóltam oda se figyelve.
- Jóóó reg... - hallottam Kevin elcsukló hangját. - Úristen Eli mi történt? - futott hozzám meglepetten. Nem feleltem. - Hisz te vérzel. - nézett kezeimre Kev. - Várj, egy percet. - és elszáguldott. Természetesen az elsősegély dobozért, mi másért. Ismerem már őt jól, ilyen helyzetekben soha nem lehet vele normálisan beszélni, mert csak fejmosást kapsz tőle. Pár perc múlva vissza is tért a dobozzal.
- Kev, hagyj. - suttogtam.
- Normális vagy te? Szét ütöd a fél falat a hotelban, a tányérokról nem is beszélve...mit szól majd az igazgató? És ember különben is, mire volt ez jó? Örülj neki, ha nem tört el egy ujjad sem. - na erről beszéltem. Megforgattam szemeim és figyeltem ahogy leápolja majd beköti sajgó kezeimet.
- Kevin... - szóltam halkan.
- Hm? - nézett érdeklődve rám nagy szemeivel. Közben a törmelékeket szedegette a földről.
- Én szeretem őt. - bámultam magam elé.
- Mondd el neki. - mondta lágy hangon.
- Nem tudom...
- Eli! Csak magadat és őt teszed így tönkre. Valld be magadnak, hogy szereted. Ne legyél ilyen makacs és beszélj vele. - mondta. Igaza volt, túlságosan megmakacsoltam magam.
- Holnap beszélek vele. - mondtam végül. Erre csak egy fülig érő mosoly volt a válasza. Feltápászgodtam és segítettem összeszedni a darabokat. Mire mindent normálisan a helyére raktunk eléggé besötétedett.
- Na jó, akkor én megyek is. - porolta le kezeit Kev.
- Rendben. Köszönök mindent. - mondtam. Elmosolyodott és már el is tűnt. Mivel nem volt semmihez kedvem lefeküdtem aludni. Hajnalban nagy ajtódörömbölésre riadtam.
- Ellison Kim azonnal nyiss ajtót. - hallottam Kyu aggódó hangját.
- Mi a fene... - dörzsölgettem szemeim. Kikúsztam az ágyból és az ajtó felé vettem az irányt.
- Ember hajnali fél 6 van. - mondtam amire egy hatalmas pofont kaptam. Természetesen egyből felébredtem rá. Nem értettem mért kaptam. Kyuval Kiseop, Dongho is és AJ is ott volt. Mind a hárman fejüket csóválták.
- Najó, nem értem mi folyik itt, de nem csináltam semmit. - mentegetőztem.
- Még hogy nem csináltál semmit?! Normális vagy te?! - üvöltözött Kyu.
- Kicsim halkabban. - csitította AJ.
- Ne érj hozzám! - fordult a srác felé.
- Gyertek be és beszéljük meg itt inkább. - ajánlottam fel mire beviharzott mindenki. Kyu szemei könnyben úsztak és idegességében összetört egy poharat. Izzott a levegő, de senki nem mondott semmit.
- Elmondanátok végre, mi történt? - érdeklődtem.
- Momo... - kezdte Kiseop. A vér megfagyott ereimben. A legrosszbbra tudtam gondolni. - majdnem öngyilkos lett miattad. Nagy szerencséje volt, hogy Seungho még időben lebeszélte róla. - mondta. Mikor kimondta, hogy öngyilkos már értettem Kyu miért ilyen. Engem is elöntött a düh. Haragudtam magamra, amiért hagytam idáig fajulni a dolgokat.
- Miattad...- közelített Kyu - majdnem meghalt a barátnőm. - sziszegte. - nagyon meg fogod ezt még bánni... - lökött egyet rajtam és neki ütköztem a falnak. Bár az ideg szétvetett, amiért Seungho volt az, aki megmentette, mégis hálás voltam érte.
- Beszélek vele... - mondtam végül. Kyu meglepetten fordult felém. - Jól hallottad. Beszélek vele. - ismételtem meg. Nem szólt semmit. Megragadta AJ kezét és elsiettek. Már csak Kiseop és Dongho maradtak.
- Komolyan gondoltad? - kérdezte Kiseop. Bólintottam.
- Akkor igyekezz. - mondta Dongho. Nem értettem mire céloz. - Nem hallod? Húzz bele! - tört ki belőle. Megijesztett ez a Dongho nagyon.
- Mi most megyünk. Minél hamarabb elmész hozzá annál jobban jársz. - mondta mág utoljára Seop és elmentek. Teljesrn megzavarták a fejem ezzel így elmentem gyorsba lezuhanyoztam. Majd felöltöztem és összedobtam egy kevés reggelit. Majd 6 óra körül elindultam Momohoz. Siettem ahogy tudtam. Leparkoltam a ház előtt és sietve kiszálltam, de amit akkor láttam... Már értettem mért parancsolt rám Dongho olyan durván...

Remember Me? - 25. Nincs értelme élni

*Momo*

Lassan két hónapja, hogy szakítottunk Elivel. Időközben a suli is elkezdődött, így elkerülhetetlen volt, hogy ne lássuk egymást. Habár mindennap ott volt a másik a szemünk előtt, nem szólt egyikünk sem. Túlságosan fájt a szívem, hogy a szemébe tudjak nézni. Hiányzott, hihetetlenül hiányzott, de nem tudtam semmit
tenni. Nagyon sokat sírtam az elmúlt hetek alatt, és enni sem tudtam rendesen, hiába, hogy AJ és Kyu nálam voltak mindennap és nyüstöltek.
Ez idő alatt Seungho is visszaköltözött,de ő is mindennap hívott, vagy éppen meglátogatott. Aggódott ő is értem és ez nagyon jól esett, bár néha voltak fura mozzanatai, amiket nem értettem, de nem foglalkoztam túlságosan velük.
Egyik reggel, mikor mentem be a suliba Kyu hirtelen elém ugrott.
- A szívroham, az istenért, tudod kit ijesztgess. - förmedtem rá.
- Bocsi - nevetett. - Öhm, gyere menjünk erre. Úgy se szoktunk sokszor erre járni hmm? - tolt el a másik bejárat felé. Nem értettem, miért csinálja ezt.
- Mivan veled Kyu? - érdeklődtem.
- Őőő semmi. - vágott póker arcot, közben idegesen hátam mögé nézett.
- Mi az, mit nézel? - próbáltam hátra fordulni, de nem engedte. Rám nézett hatalmas szemeivel. Szomorúság sugárzott belőle.
- Kérlek, ne nézz hátra. - mondta halkan.
- De mégis miért? - majd hirtelen hátra fordultam és ami elém tárult. A seb mégjobban felszakadt. Most már teljes volt az űr szívemben. Könnyeim újra feltörtek.
- Ezért nem kellett volna. - rázta fejét barátnőm. Eli egy másik lány derekát fogta szorosan és úgy nevettek együtt. A lánynak hosszú fekete haja volt, de nem tűnt ázsiainak. Néha Eli fülébe súgott valamit, amire a srác elnevette magát és megcsókolta. Ez volt a hab a tortára.
- Nem akarom ezt látni. Menjünk innen.... - fogtam Kyu kezét és húztam magam után.
- Nézd én...mi próbáltuk elmondani neked. - mentegetőzött. Megtorpantam.
- Mióta vannak együtt? - kérdeztem magam elé meredve. Valamit mormogott orra alatt, de nem értettem mit.
- Azt kérdeztem, mióta vannak együtt? - fordultam idegesen felé és kiabáltam. Sok ember felénk nézett, köztük Eli és a lány is.
- 2 hete. - válaszolta. Remek. Az életemnek vége. Az órákon nem tudtam figyelni, több embernek is nekimentem szünetekben idegességem miatt. Elveszítettem önmagam. Ahogy siettem le utolsó órám után a lépcsőn nekimentem valakinek és a lapok kicsúsztak kezeim közül. Lehajoltam összeszedni őket, de a fiú is segített.
- Pont, mint legelőször. - nyújtotta át a lapokat Hoon.
- Hoon. - lepődtem meg. Rég nem láttam már.
- Szia Eun. - köszönt. Teljesen más volt. Arca lefogyott, szemei alatt karikák. Nem a régi Hoon állt előttem. Csak elképedve néztem rá. - Mi az? - nevetett idegesen.
- Te...nagyon... - nem akartam befejezni.
- Ahogy te is. - nézett végig rajtam. - Hallottam rólatok... - mondta szomorúan. - Sajnálom. - vakarta tarkóját. Nem akartam erről beszélni így tereltem a témát.
- Mi történt veled? - kérdeztem. Elmosolyodott. Lassan megindult lefelé a lépcsőn. Én csak követtem.
- Volt egy lány, akit nagyon szerettem, de ő nem szeretett viszont. - mondta fájó mosollyal arcán. Rólam beszélt.
- Én...sajnálom. - suttogtam.
- Ugyan. Ami elmúlt, elmúlt. - vonta meg vállát.  Majd ahogy leértünk a lépcsőn újra szembe találtam magam a szerelmes párral. A földet bámultam, nem akartam látni. Hoon feléjük pillantott majd vissza rám. Sajnálat tükröződött szemében. Szorosan megfogta kezem és lassan sétáltunk ki. Ránéztem meglepetten, amire egy mosoly volt a válasza. Segített.
- Köszönöm. - suttogtam. Bólintott és tovább mentünk. Ahogy elsétáltunk Ellisonék mellett a szívem majd megszakadt, de nem néztem felé. Úgy tettem, mint aki boldog. Közelebb húzódtam Hoonhoz, ezzel is azt a látszatot keltve, hogy minden rendben.
- Nem hiszem, hogy ilyen hamar túl tetted magad. - gúnyolódott hátunk mögül a fiú. Rosszul esett. Megszorítottam Hoon kezét és megremegtem. A sírás határán voltam már, de erőt vettem magamon és egy állmosolyt ragasztottam arcomra majd visszafordultam.
- Pedig jó lesz, ha megbékélsz a tudattal, hogy elfelejtettelek. - hazudtam.
- Reggel még nem úgy tűnt. - húzta fel szemöldökét. Nem tudtam rá mit mondani.
- Higgy a szemednek Eli. - mondta hátam mögül Hoon, majd elém állt és egy lágy csókot lehelt ajkaimra. Először nagyon meglepődtem majd vettem a lapot és visszacsókoltam. Majd elszakadtak ajkaink egymástól. A szőke hajú srác dühösen nézett Hoonra.
- Viszlát. - kacsintott Hoon és elindultunk. Egészen a kocsijáig kézen fogva sétáltunk.
- Köszönöm. - hajtottam le szomorúan fejem.
- Rám mindig számíthatsz. - mosolygott. - Gyere hazaviszlek. - nyitott ajtót. Bólintottam és beültem a kocsiba. Hamar otthon voltunk.
- Hívj ha bármi van. - támaszkodott az autónak.
- Rendben. Akkor...szia. - köszöntem el és bementem a házba. Ahogy becsuktam az ajtót neki támaszkodtam és sírtam. Kezeim szívemre szorítottam és lecsúsztam a földre. Nem tudtam, hogy ennyire fáj, ha az ember szeret valakit. Mivel nem akartam az egész napomat bőgéssel és sajnálkozással tölteni, erőt vettem magamon, kicsit kicsíptem magam - jobban a szokásosnál - és bulizni indultam. Magammal vittem Eli egyik pulcsiját is, bár fogalmam sem volt miért. Egyik buli helyről a másikra jártam. Mikor éppen sétáltam át egy másik discoba megszólalt a telefonom. Seungho volt az.
- Szia. - szólt bele.
- Neked is. - mivel sokat ittam már egész jól éreztem magam.
- Merre vagy? - kérdezte.
- Fogalmam nincs. - nevettem a telefonba.
- Te be vagy rúgva. - állapította meg.
- Ááá dehogy csak egy kicsit.- vigyorogtam.
- Maradj ott ahol vagy, érted megyek. - mondta.
- Tudod, azon gondolkodtam mi lenne, ha nem lennék. Jobb lenne, nem gondolod? - kérdeztem kíváncsian közben egy 10 emeletes ház teteje felé lépcsőztem fel.
- Mi? Ne beszélj őrültséget Momo! Hol vagy most? - aggódott.
- Éppen sétálok felfelé egy 10 emeletes ház tetejére. - röhögtem. A környéken csak két ilyen panel volt így, ha meg is akar keresni nem lesz nehéz dolga.
- ÁLLJ MEG! - parancsolt rám majd kinyomta a telefont. Vállat vontam és eldobtam a telefont, ami széttört a lépcsőn. Levettem a magassarkúmat és úgy lépcsőztem tovább. Felértem a tetőre. Ahogy kinyitottam az ajtót megcsapott a hideg szél. Felvettem Eli pulcsiját és a tető széle felé sétáltam. Megtorpantam, magam sem voltam biztos, mit akarok tenni. Felpillantottam az égre, a milliónyi csillag felé, behunytam szemeim és kívántam. Azt kívántam Eli legyen boldog mindig. Hullókönnyeimmel felléptem a tető szélére. Lábamat vágták az apró kövek, de nem érdekelt.
- Hát akkor... Viszlát Ellison Kim. - még egyszer körbenéztem, és amikor ugrani akartam egy hang szólt hátam mögül.
- Te is lehetsz még boldog. Gyere le Momo! - megfordultam lassan és Seungho állt ott, kezét felém nyújtva. - Gyere! - intett, hogy menjek.
- Minek? Nincs már értelme, hogy éljek. - töröltem le nedves arcom.
- De igenis van! - mondta.
- Nincs értelme... - hátráltam. A srác közelebb lépett ijedten. Le akartam ugrani, de valami visszatartott, így Seungho karjaiba dőltem és zokogtam. Szorosan megkapaszkodtam pulcsijába és sírtam.
- Jól van sshh... - vígasztalt. Mivel az alkoholtól meg a sírástól nagyon fájt a fejem és menni nem tudtam ő vitt karjaiban. Az úton elaludtam és mikor felébredtem az ágyamban találtam magam. Ránéztem az órára, ami reggel 5 órát mutatott. A fejem sajgott és ahogy magamra pillantottam még az esti ruhám volt rajtam, így elmenten és vettem egy meleg zuhanyt. Lemostam az erős sminket is, ami a sírástól teljesen elmosódott. Majd mikor végeztem a fürdővel egy laza felsőt és egy rövid nadrágot vettem fel. Nem volt tervem sehova menni, pláne a tegnap után.
Készítettem magamnak reggelit majd gyorsan elfogyasztottam. Ekkor eszembe jutott, hogy kinek köszönhetem, hogy most élek. Telefonom kerestem, de rájöttem mind hiába, hisz tegnap elhajítottam. Mivel volt a házban egy vezetékes telefon is arról tárcsáztam Seungho számát.
- Jó reggelt. - szólt bele vidáman.
- Köszönöm, hogy megmentettél. - mondtam.
- Örülök, hogy meggondoltad magad. - éreztem hangján, hogy mosolyog és megkönnyebbült. Majd csengettek.
- Egy pillanat, csengettek. - és az ajtó felé indultam. Mikor kinyitottam nagyon meglepődtem. Egy telefont kezében tartó, vigyorgó Seungho állt az ajtóban.
- Mi? Te hogy kerülsz ide? - mutattam közben a vezetékes telefonra.
- Meglepetés. - mosolygott. - Ezt neked hoztam. - nyújtott át egy kis dobozt. Kinyitottam és egy új telefon volt benne, rajta egy összhajtogatott nyakörvvel, aminek bilétájára a 'Hope' név volt írva.
- Ez?! Igazán nem kellett volna. - bár nem értettem a nyakörvet. Füttyentett egyet és egy kis GoldenRetriver kutyus bújt elő a bokrok mögül, aki azonnal Seunghohoz futott. Felvette a kutyust és felém fordította.
- Ő a tiéd. - mosolygott aranyosan. Nem hittem a szememnek. Nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak.
- Én nem is tudom, mit mondjak...- álltam meglepetten.
- Egy köszönöm megteszi. - tette le a kutyust a földre.
- Köszönöm. - és megöleltem. Szorosan magához ölelt, mint ezelőtt csak párszor, mikor még együtt voltunk. Majd eltolt magától, mélyen a szemembe nézett.
- Ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz butaságot! - mondta komolyan. Nem értettem hirtelen komolyságát, de bólintottam, hogy megértettem, és akkor....

Remember Me? - 24. Ne menj el

*Momo*

- Én már nem vagyok biztos benne...Nem tudom, mit érzek... - mondta halkan. Csak megdermedve álltam és csak hulltak könnyeim.
- Kérlek... - suttogtam.
- Én most...elmegyek... - azzal berohant a szobába és egy nagy táskával jött ki. Odafutottam hozzá és átöleltem.
- Kérlek, ne menj el... - zokogtam. Lefejtette kezem hasáról és az ajtó felé indult. Megállt és hezitált végül átlépte a küszöböt és elment. Csak néztem magam elé. Nem tudtam mit tenni, úgy látszik, vége... Összerogytam és folytak a könnyeim megállás nélkül.
- Kelj fel. - állt elém Seungho. Nem akartam engedelmeskedni neki. - Kérlek. Legyen egy kis büszkeséged és nem mutatod, mennyire fáj. - igaza volt, de egyik fülemen be a másikon ki. A büszkeségem kilépett előbb az ajtón. - Momo kelj fel! - parancsolt és megfogta két kezem és felhúzott. Úgy engedelmeskedtem neki, mint egy rongybaba. Erőm elveszett csak lebegtem a semmiben. Két karomnál fogva a kanapéhoz vezetett és leültetett majd ő is leült velem szembe.
- Ne sírj na. - szólt lágy hangon és letörőlt egy könnycseppet arcomról. - minden elmúlik... - tette hozzá. Ezzel tényleg sokat segített, csak mégjobban sírtam.
- Én nem akarom, hogy elmúljon. Én szeretem őt. - szinte már kiabáltam.
- Jól van nyugodj meg hmmm? - ölelt magához. Fejem mellkasához döntöttem úgy hallgattam szíve dobbanását. Gyorsan vert. Gyorsabban az átlagosnál így némi kétséget ébresztett bennem. Egy pár perc múlva már csak üresen bámultam magam elé. A fejemben milliónyi megválaszolatlan kérdés.
- Megnyugodtál? - törte meg a csendet Seungho.
- Egy kicsit. - suttogtam. Eltolt magától úgy, hogy szemembe tudjon nézni. Először csak nézett hosszú percekig, majd elmosolyodott és újra megölelt.
- Minden rendben lesz. - hallottam hangján, hogy mosolyog, de vajon miért? Majd telefoncsörgés.
- Igen? - szóltam bele komor hangon.
- Azonnal találkozzunk! A mai vidámpark neked lemondva, a fiúk meg azt csinálnak, amit akarnak. - szólt bele egy dühös női hang.
- Kyu nincs kedvem most a viccelődéshez. - mondtam.
- Nem is vicceltem. 10 perced van, hogy elkészülj és már ott is vagyok. - azzal letette a telefont.
- Remek...még neki is el kell mondanom...- mérgelődtem. Seungho kérdőn nézett rám. - Kyu átjön. El tudnál menni itthonról? - nem akartam, hogy most itt legyen.
- Persze. Megvárom a barátnőd és megyek is. - állt fel és kiment a konyhába. Elmentem megmostam az arcom és picit rendbe hoztam magam. Ahogy mondta Kyu, 10 perc és már itt is volt. Seungho elment valahová, hála az égnek.

- Mi történt???? - kérdezte. Szemöldökét felhúzta és érdeklődve fürkészte arcom.
- Én...vagyis Eli... elment. - bámultam magam elé.
- Na ne bazdmeg, tudom. De miért? Miért vesztetek ennyire össze? - hitetlenkedett.
- Én csak túl sokat foglalkoztam Seunghoval. - mondtam az igazat. - Igaza van. Hanyagoltam. - hangomban semmi érzelem nem volt, csupán a levegőbe beszéltem. Kyu meglepett arccal ült, nem tudott mit mondani.
- Akkor...vége? - kérdezte óvatosan.
- Nem tudom. - sóhajtottam, majd kezeim közé temettem arcom. - Én szeretem őt, mindennél jobban. - néztem könnyes szemmel barátnőmre. - Belehalnék a fájdalomba, ha elveszíteném... - zokogtam.
- Rendben lesz minden. Megnyugodtok mind a ketten és újra minden a régi lesz. Oké? - nézett komolyan szemembe. Bólintottam, hogy tudomásul vettem, amit mondott. Órájára nézett, majd hirtelen rám.
- Nekem most mennem kell. Megbeszéltem ezt-azt a srácokkal. Nem tartasz velünk, hátha jobb kedved lesz?! - kérdezte sietve.
- Most nem. Nem akarok elmenni itthonról. - mondtam.
- Rendben. Akkor majd hívlak később. Minden rendben lesz! Vigyázz magadra. - megölelt és már viharzott is ki az ajtón. Csak ültem magamban, egyedül a nagy, üres házban. Nem tudtam mihez kezdeni magammal. Írtam Elinak egy bocsánatkérő sms-t és, hogy beszéljük meg, de nem jött válasz. Bementem a hálóba, előkerestem Eli egyik pulcsiját és felvettem. Jól belebugyoláltam magam és mélyen beszívtam kellemes illatát majd könnyeim újra megeredtek, végül álomba sírtam magam.

*Eli*

Az érzelmek kavarogtak bennem, így el kellett mennem otthonról. Nem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e még Momot vagy sem. Nagyon szíven ütött , amit csinált vagy éppen nem csinált. Így hát elmentem az egyik közeli hotelba. Bizonytalan ideig itt fogom élni az életem....Momo nélkül. Amint beléptem az ajtón megcsörrent a telefonom. Eun küldött egy bocsánatkérő sms-t és, hogy beszéljük meg, de figyelmen kívül hagytam. Ledobtam a telefont az ágyra és elmentem, vettem egy meleg zuhanyt. Jól esett megszabadulni a mocsoktól. Mikor végeztem a zuhanyzással megtörülköztem, majd felöltöztem. A telefonom újra megcsörrent, de most AJ volt az. "Gyere a kis parkba!" állt az sms-ben. Semmi kedvem nem volt most ehhez, de valami még is arra késztetett, hogy elmenjek. Gyorsba elkészültem, bezártam az ajtót és már pattantam is a kocsimba. Egy 20 perc volt mire a parkhoz értem. AJ már ott várt.
- Szia. - pacsiztunk le.
- Hello.
- Minden okés? - érdeklődött.
- Nem. Semmi nincs rendben. - feleltem dühösen.
- Nyugalom haver. - nyugtatgatott. - Biztos jó lesz ez így? - fürkészte aggódva arcom.
- Nem tudom...majd kiderül, de én egyelőre nem akarok visszamenni... - mondtam komoran.
- Hát jó...te tudod...de Eun biztos "nem fogja túlélni" ezt. - mondta. Sóhajtottam. Tudtam jól, hogy nehéz lesz neki ez...de nekem is az volt. Túlságosan megbántott, így kellett idő, hogy megbékéljek neki.
- Kérlek, figyelj rá. - kértem szívességet tőle.
- Megígérem. - ütögette vállam. - Na de én lépek...Kyu tervezett valamit, aztán nekem is ott kell lennem...nem jössz? - kérdezte.
- Nem. Majd máskor. - ült egy fájdalmas mosoly szám sarkába.
- Jól van. Akkor szia. - és el is ment.
Visszamentem a hotelba és ledőltem az ágyba. A plafont bámultam, és elgondolkodtam az elmúlt 4 és fél hónapon. Minden jó emléket újra átéltem magamban, és minden rosszat. Nem akartam Eunt elveszíteni, de egyelőre nem tudok...vagyis nem akarok mást tenni, mint ülni és várni.

Remember Me? - 23. Szeretsz még?

*Eli*

Teltek a napok és ahogy Seungho gyógyult Momo annál jobban foglalkozott vele, engem hanyagolva. Mindent a sráccal csinált, amit eddig velem. Najó nem mindent, de értitek… Az is zavart, hogy lassan 3 hete, hogy itt van nálunk – megjegyzem augusztus eleje van… - és ezalatt az idő alatt nem tudtam kettesben lenni Momoval. Párszor meg is jegyeztem neki, de csak azt mondta „majd holnap bepótoljuk”. Azóta is pótoljuk… Kezdett idegesíteni ez a dolog. Oké, hogy Eun azt mondta úgy tekint rá, mint a
bátya, de könyörgöm a volt barátja. Természetes, hogy féltékeny vagyok.
Ma reggel mikor felkeltem Eun nem feküdt mellettem, így felhívtam merre jár.
- Szia – köszönt bele.
- Merre vagy? – kérdeztem dühösen.
- Seunghoval vásárolni mentünk. Kérsz valamit? – mondta boldogan. Összeházasodni nem akarnak?
- Nem. Siess haza. Szia. –és letettem. Azért megnyugtatott, hogy legalább nem egyedül mászkál a városban, de akkor is. Nagyon mérges voltam, ezért felhívtam AJt, hogy üljünk össze és akárhogy is srác létemre muszáj kiadnom magamból.
- Na mi a helyzet? – ült le mellém az egyik bárban, ahova a találkozót beszéltük. Csak a sörös üvegem bámultam.
- Úgy érzem, nem szeret. – mondtam fapofával.
- Mért ne szeretne? Azért, mert Seunghoval van nem hiszem, hogy változtak volna az érzései. Gondolj bele, nem sokára teljesen felépül a srác és végre egyedül lesztek újra. – próbált bíztatni.
- Ááá nem tudom haver… ez nekem már túlmegy a barátságon…ha Momo részéről nem is, de a srácéról tuti. – biztos voltam benne.
- Mért vagy ennyire biztos benne? – nézett furán. Megvontam a vállam.
- Csupán a „de csinos vagy ma” „csinos, mint mindig” „imádlak” és 2 napja azzal hülyéskedett, hogy „megkérte a kezét”. – majd belekortyoltam a sörösüvegbe.
- Ember…ez mondjuk már komoly…és nem mondtad neki?
- De mondtam…
- És mit mondott rá? – érdeklődött.
- „Csak hülyéskedik” – idéztem.
- Hát ez így nem lesz jó az biztos. – sóhajtott egyet.
- Nem… - értettem egyet. – Még egyet. – intettem a csaposnak. Jó pár üveg után már egész jól éreztem magam.
- Szerintem elég lesz. - vette ki kezemből az üveget.
- Szerintem meg…meg kéne szűnnöm…nincs miért élni. – normál állapotban soha nem mondanék ilyet.
- Ne beszélj hülyeséget hallod! - parancsolt rám. - Gyere hazaviszlek. - átkaroltam nyakát és kivánszorogtunk a kocsihoz. Beültetett és már otthon is voltunk. Momoék már otthon voltak. AJ segített bemenni a házba.
- Mi a fene? - nézett nagyot Momo.
- Szia. - köszönt keserves hangon Jaeseop.
- Mi....Eli te ittál? - kerekedtek ki szemei. Nem feleltem. Nem volt kedvem a „bátyja” előtt veszekedni. - Válaszolnál? - nézett dühösen.
- És ha ittam akkor mi a franc van? Nem vagy az anyám, hogy megmond mit csináljak!- tört ki belőlem.
- Nyugi haver. Feküdj le. - fektetett le az ágyra. Azonnal el is aludtam.
Reggel nagy fejfájásra ébredtem.
- Ó hogy az a....soha többé nem iszom. - fogtam fejem.
- Remélem is. - jött mellőlem a hang. Oldalra fordultam és Eun ült mellettem. Megforgattam szemeim és kikászálódtam az ágyból. A konyha felé vettem az irányt. Seungho épp mosogatott így gyorsba elkaptam egy poharat és már tűztem is a nappaliba. Kényelmesen elhelyezkedtem és semmit nem csináltam.
- Elmegyünk ma a többiekkel vidámparkba, jössz te is? - huppant le mellém a „barátnőm”.
- Őőő. NEM. - szögeztem le.
- Mért nem? - kérdezte meglepetten.
- Mert. - tudtam le ennyivel.
- Olyan fura vagy mostanában... - jegyezte meg. Na erre felment bennem a pumpa.
- Még hogy én vagyok a fura? - fordultam teljes testemmel felé. - Észrevetted te egyáltalán magatokat? - mutattam Seunghora. - Úgy járkáltok ide-oda, mint valami szerelmes pár... tudtommal még a én barátnőm vagy. Basszameg mért kell itt lennie? - álltam fel dühösen.
- Nyugodj le Eli. - fogta meg kezem Momo.
- Nem nyugszom le.

*Momo*

- Lassan 3 hete, hogy itt van és azóta minden egyes még egyszer mondom MINDEN EGYES percet VELE töltöttél. Tudod te ez nekem milyen szarul esik? - mondta elcsukló hangon. Igaza van. Tényleg elhanyagoltam.
- Megértem és igazad van. Kérlek nyugodj le. - álltam fel én is. - Megígérem, hogy jobban figyelek rád. - próbáltam picit lenyugtatni.
- Aha... hányszor is ígérted már ezt meg? - vonta fel szemöldökét.
- Sokszor? - néztem félve rá.
- Pontosan. - tette karba kezét. Seunghora pillantottam és csak nagy szemekkel figyelte a kis vitánkat.
- Kérlek. Ígérem változtatok ezen. - fogtam meg kezét.
- Kérdezhetek valamit? - vett vissza hangerejéből. Bólintottam.
- Szeretsz te engem egyáltalán? - mondta. Hogy kérdezhet ilyet? Nem hittem a fülemnek. Ez lehetetlen.
- De Eli! Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy szeretlek... Mindennél jobban. - könnyezett be szemem. - Ugye te? - nem akartam rá gondolni, de mégis megkérdeztem. Eli csak állt velem szembe karba tett kezekkel. Nagyot sóhajtott.
- Én.... - kezdte.
- Kérlek...ne.... - gördült le egy könnycsepp arcomon. Nem tudnám elviselni, ha azt mondaná nem szeret.

Remember Me? - 22. Aggódsz érte?

*Momo*

Mikor odaértem a fiú már ott ült a közös padunkon.

- Szia...újra. - köszöntem mosolyogva, de rögtön dühös lettem - mért nem szóltál? Mi? Normális vagy? - ütögettem vállát. Könnyeim már feltörőben voltak, de visszatartottam őket. Megfogta kezem, hogy ne üssem tovább.

- Lenyugodnál végre? - mondta lágy hangon. Meglepődtem ezen a hangnemen...csak párszor szólt így hozzám. - mi az? - kérdezte fura fejjel. Elkaptam tekintetem és a földet bámultam.

- Semmi. - hazudtam. Nem értettem miért beszélt így velem. Mintha....nem ez lehetetlen....esélytelen...Momo ne gondolj ilyenre még véletlenül se....már szakítottatok és különben is neked ott van Eli. Nem tudtam hova tenni ezt.

- Hahó - integetett arcom előtt.

- Bocsi... - néztem rá.

- Min gondolkodtál ennyire? - érdeklődött.

- Semmi lényegesen... De Sengho! Én segíteni akarok neked. - tört fel belőlem. Sóhajtott majd leült és megütögette maga mellett a helyet. Leültem mellé és figyeltem.

- Hogy is mondjam, hogy megértsd? - vakarta tarkóját. - Nem! segíthetsz. - nyomta meg a nemet.

- De... - kezdtem volna, de számra tette ujját.

- Még nem fejeztem be. - csóválta fejét. - Nem akarom, hogy bajod essen, érted? Lehet, hogy szakítottunk már régen, de akkor sem. Nem engedem, hogy bajod essen!  - nézett komolyan. Megfogta vállaim és maga felé fordított. Teljesen meglepődtem viselkedésén...még mindig ennyit jelentenék neki? - megértetted? - fürkészte arcom. Megráztam a fejem picit.

- Nem. - mondtam komor hangon.

- Mit tegyek veled te lány? - sóhajtott. Majd elkerekedtek a szemei és rám nehezedett. Először teljesen meglepődtem majd, mikor szólongattam és nem jött válasz már kétségbe estem.

- Seungho ébredj. - ráztam vállát. - Seungho!! - de semmi. - az istenit. - elfektettem a padon, fejét combjaimra helyeztem és Eli számát tárcsáztam.

- Szia Szerelmem - szólt bele.

- Azonnal ide kell jönnöd! Segítened kell! - már majdnem sírtam.

- Hé hol vagy? Mi történt? Nem esett semmi bajod ugye? - hallgattam aggódó hangját, de nem jött hang a torkomon. - Eun! - kiabált a telefonba. Feleszméltem és elmondtam merre vagyok. Pár perc múlva már itt is volt.

- Mi történt? - nézett aggódva rám.

- Majd elmesélem otthon, segíts hazacipelni. - mondtam. Nagyon meg voltam rémülve. Eli hátára kapta a srácot és siettünk haza.

- Fektesd le oda. - mutattam az ágyunkra. Homlokához tettem kezem. Nem voltam meglepődve, hogy lázas. Bevizeztem egy rongyot majd fejére helyeztem. Levettem róla felsőjét így megint "megcsodálhattam" sebeit. Semmit nem javultak természetesen még. Leápoltam újra őket majd betakartam és pihenni hagytam.

- Istenem ez az ember.... - ültem le Eli mellé. Csak furán nézett rám. - mi van? - kérdeztem kicsit sem kedvesen.

- Ki ő? - nézett maga elé. Óóó szóval erről van szó.

- Hjaj... - csóváltam fejem. - egy régi BARÁT. - mondtam.

- Barát? - fordult felém.

- Igen. - mosolyogtam rá. - ne aggódj. - ültem közelebb  hozzá és nyomtam egy puszit arcára. Elmosolyodott és átölelt. Percekig néztük egymást. Hiába hogy 4 hónapja együtt vagyunk még mindig el tudtam veszni gyönyörű szemeiben.

- Mi az? - mosolygott.

- Mért szeretlek ennyire? - gúnyolódtam.

- Hát mert jó képű, aranyos, kedves és még sorolhatnám milyen vagyok. - sorolta.

- Chh...ha te kedves vagy én vagyok Sisi hercegnő - forgattam szemem.

- Pontosan hercegnőm vagy. - nyomott egy puszit arcomra.

- Bolond. - nevettem. Mivel nem tudtunk mit csinálni bekapcsoltuk a tévét. Semmi érdekes nem ment, úgyhogy csak bambultunk magunk elé. Pár percre lehunytam szemeim és mire kinyitottam már este volt. Eli mellettem pihent. Kikászálódtam óvatosan öleléséből és bementem megnézni Seunghot. Még ő is aludt. Levettem a már száraz rongyot fejéről és újra bevizeztem. Vacogott a takaró alatt és folyt róla a víz. Komolyak lehetnek a sérülései. 

- Hjaj te ember...mit tettél.. - néztem szomorúan arcát. 

- Jobban van? - hallottam Eli hangját mögülem. 

- Nincs.... - feleltem. Megfordultam és közelebb mentem hozzá. - Eli... - kezdtem félve. 

- Hm? - nézett szemembe. 

- Itt kell maradnia míg meg nem gyógyul...nem bánod? - néztem nagy szemekkel rá. Elgondolkodott.

 - Legyen. Amíg nincs vele baj. - söpört fülem mögé egy tincset. 

- Szeretlek. - nyomtam puszit arcára. Csak egy halvány mosoly volt a válasza. Ekkor fájdalmas nyögéseket hallottam hátam mögül. 

- Ne...ne bántsanak kérem. Hagyjanak... - mondta Seungho. Gyorsan odaültem mellé és megsimogattam arcát, amire lenyugodott. 

 - Vigyázz magadra. - suttogtam. 

- Ennyire aggódsz érte? - kérdezte kicsit ellenszenvesen Eli. 

- Igen...olyan mintha a bátyám lenne. - néztem ártatlan arcát. 

 - Bátyád...hmm... - hangosan gondolkodott. 

- Hoznál be kérlek egy pohár vizet. - nem foglalkoztam azzal, amit mond, most mindennél fontosabbnak tartottam, hogy Seungho meggyógyuljon. 

- Hozom... - ment ki. Pár perc múlva visszajött. 

 - Igyál kérlek. - emeltem Seungho arcához a poharat. Kicsit belekortyolt majd visszafeküdt.

Remember Me? - 21. Segíteni fogok!

*Momo*

- Sajnálom, hogy csak így beállítottam...nem tudtam kihez menni... - törölgette szemeit.
- Semmi gond. Barátok vagyunk, nem? - simogattam vállát. Felcsillant a szeme, mintha valami eszébe jutott volna. 
- Nem tudom hogy fogok ebből kimászni... - vakarta tarkóját.
- Megoldjuk. - mondtam.
- Nem. Nem keveredhetsz bele te is. - váltott komolyra.
- Ugyan már. - legyintettem - Ez a legkevesebb. - próbáltam mosolyogni.
- Nem! - szögezte le. Meglepődtem, milyen komoly tud lenni.
- Majd visszatérünk rá. - kacsintottam. - de mesélj, mi van veled....régen találkoztunk. - igaz, hogy az éjszaka kellős közepe volt, de kíváncsi voltam, hogy éli életét ezen kívül.
- Háát... - kezdte.
- Hát? - néztem kíváncsian rá.
- Amióta szakítottunk nem volt barátnőm, a munkáról ne is beszéljünk...nagyon keveset keresek, épp hogy meg tudok élni belőle, bár az évek során, amit összegyűjtöttem mellé, az kicsit rásegít. - mosolygott.
- Értem. És merre laksz? Még mindig abban a házban? - volt a szüleinek egy kis nyaralójuk, odaköltözött 17 évesen.
- Már elköltöztem. Itt lakom 3 utcányira. - mondta.
-  De akkor hogyhogy nem futottunk eddig még össze? - csodálkoztam.
- Nem tudom. - vont vállat. - Elég is rólam...veled mi a helyzet? - nézett nagy szemekkel.
- Hát, hol is kezdjem. - vakartam fejem.
- Mondjuk az elején. - nevetett.
- Sshhh még Kyu felkel. - tettem szájára ujjam, amitől zavarba jött egy kicsit. - szóval...anyu nem rég meghalt...- kezdtem. Nagyot nézett.
- Micsoda? 
- Nagyon beteg volt. - ült egy fájdalmas mosoly arcomra.
- Sajnálom. - mondta együtt érzőn és megszorította kezem. Csak elmosolyodtam.
- Aztán bekerültem az orvosira Kyuval, ott megismerkedtem pár sráccal, akikről kiderült, hogy 7-ből 4 gyerekkori barátom, csak ugye nem emlékeztem rájuk, és végül megtaláltam a szerelmet egyikőjükben. - a végét megmosolyogtam meg kicsit zavarba ejtő is volt mesélni róla. Seungho figyelmesen hallgatta, de amikor a szerelemről meséltem arca szomorú és csalódott lett.
- Örülök, hogy bekerültél a suliba. Meg persze a barátodnak is. - mondta a végét már halkabban. Nem tudtam mire vélni ezt, ezért nem igazán foglalkoztam vele.
- Köszönöm. - pirultam kicsit el. - de ha jól emlékszem neked jó hangod van, nemde? - néztem kutyusszemekkel rá. - olyan rég hallottam már. - rebegtettem szempilláim.
- Najó, de csak a te kedvedért. - kacagott. Majd elkezdett énekelni. - You're my last love, neon nae majimak sarang You're my last love, kkeuteul hamkke hal saram Geochin sesange seo bada naen hanaye seonmul Nae nunape tto dareun gijeok, you're the last love. – énekelte. Még mindig olya gyönyörű hangja volt, mint régen. Míg hallgattam fejem térdemre hajtottam és behunytam szemem. Majd mikor kinyitottam szemeimet az ágyamban találtam magam. Ránéztem az órára és reggel 6-ot mutatott.

- Basszus. Elaludtam. – ültem fel hirtelen. Megtörölgettem szemeim, hogy kicsit jobban lássak majd belebújtam papucsomba és kicsoszogtam a nappaliba. Kyu a konyhában tett-vett viszont Seungho nem volt sehol.

- KYU! – kiabáltam a konyhába. A lány azonnal befutott.

- Mi történt? – nézet aggódva rám.

- Hol van Seungho? – bámultam az üres kanapé felé.

- Azt hittem már komolyabb baj van. – fújt egyet. – Elment. Hagyott egy kis cetlit az asztalon. – mutatott az üvegasztal felé. Odamentem majd elolvastam mi áll rajta. „Köszönöm, hogy segítettetek. El kellett mennem, mert… Eun vigyázz magadra! Itt a telefonszámom, majd beszélünk. SH.”  és egy telefonszám.

- Istenem ez az ember… - morogtam magamnak.

- Mit mondtál? – fordult felém Kyu.

- Semmit, semmit…Kyu én összekészülök és elmegyek. Majd beszélünk még. – Azzal gyorsan felöltöztem kicsit rendbe szedtem magam és már indultam is útnak. Útközben felhívtam a számot, ami a papíron állt.

- Haló? – szólt bele egy férfihang.

- Szia. Eun vagyok. – mondtam.

- Ó Eun. Nem hittem volna, hogy már most hívni fogsz. – nevetett.

- Hova mentél? Miért nem ébresztettél fel legalább mikor elmentél?? – aggódtam értem.

- Ennyire aggódsz? – éreztem, ahogy mosolyog a telefonba. – Olyan aranyosan aludtál, nem akartalak felkelteni. – mondta.

- Már hogyne aggódnék? Meg különben is megígértem, hogy segítek neked. – szögeztem le.

- Ezt már megbeszéltük. – komolyabb lett a hangja.

- Igen meg. És pont ezért fogok segíteni. – mondtam dühösen.

- Eun! – parancsolt rám.

- Figyelj, gyere át hozzám… - ekkor eszembe jutott, hogy nem tudja hol lakom. – Vagyis találkozzunk délután valahol a parkban és akkor megbeszéljük. Rendben? – egy pár másodperc szünet.

- Rendben. – egyezett végül bele.

- Jól van. – mondtam nyugodtabb hangon. – Akkor most leteszem. Délután 4-kor a kisparkban. Szia.

- Szia. – köszönt el és kinyomtam a telefont. Nagyot sóhajtottam majd elindultam hazafelé.

- Miért ilyen makacs egy…fhuuu…hogy lehet valaki ennyire bolond. – dühöngtem.

- Kicsoda? – hallottam egy ismerős hangot hátam mögül. Megfordultam és Eli mosolygott rám.

- Ó szia. – nyugodtam le egy kicsit.

- Szia. – csókolt meg. – Kiről beszéltél az előbb? – érdeklődött.

- Ááá csak egy fafejű bolondról… - forgattam szemeim.

- Éééértem. – nézett rám, mint egy hülyére.

- Naa. – ütöttem kezébe.

- Szeretlek. – nyomott egy puszit arcomra.

- Én is téged. – majd kézen fogva mentünk tovább.

- Délután mi csinálsz? – törte meg a csendet.

- Találkozóm van. – mondtam magam elé bambulva.

- Óó értem. És kivel? – mosolygott.

- Egy régi barátommal. – mondtam vidáman.

- Rendben. De ugye ma este már itthon alszol. – nézett kutyus szemekkel.

- Igen, te kis butus. Ennyire hiányoztam? – álltam vele szembe.

- Bizony. – nézett szomorúan.

- Bolond. – majd egy csókot leheltem ajkaira.

- Menjünk. – suttogta. Pár perc múlva már otthon is voltunk. Mivel nem tudtam nyugton ülni neki álltam takarítani. Mire az egész házzal végeztem már 3 óra volt szóval volt még 1 órám. Elmentem lefürödtem, majd felvettem egy kényelmes tavaszi ruhát és rá egy kardigánt. Feldobtam magamra egy kis szolid sminket és mire elkészültem már háromnegyed 4 volt, így ideje volt indulni.

- Még a végén azt hiszem randid lesz valakivel. – ölelt meg hátulról Eli.

- Ugyan már. – fordultam felé. – soha nem csalnálak meg és nem is foglak. – nyomtam egy puszit arcára. – na de megyek. – vettem fel kis topánkámat és elindultam a park felé.

**A dalszöveg részlet az MBLAQ - Last Luv című számából való.
Magyar fordítása: 

Te vagy az utolsó szerelmem Te vagy az utolsó szerelmem

Te vagy az utolsó szerelmem, az a személy aki örökre marad

Az egyetlen ajándék amit a zord világtól kaptam

Egy másik csoda a szemem előtt

Te vagy az utolsó szerelmem. 

Fordításért köszönet egy kedves barátnőmnek, Dórinak :) ♥ **

Remember Me? - 20. Váratlan vendég

*Momo*

Hamar odaértünk, pláne Eli vezetési tempójával. A többiek már várták Elit, mert kb 15 perc és kezdenek és ő még sehol nem tartott.

- Végre, hogy ideértél. – szólt dühösen Dongho.

- Neked is szia. – nézett meglepetten Eli.

- Gyere készülődni! – húzta a leader maga után. Én is követtem őket, bár tudtam már hogy zajlanak az előkészületek, de mégis minden egyes alkalommal kíváncsi voltam. A páromra egy fekete trikót rá egy fekete mellény szerűséget adtak, aminek két vállánál műszőr díszelgett. Mindehhez egy fekete csőnadrágot kapott. Haját kivasalták és szemét kicsit kihúzták. Még utoljára egy nyakláncot akasztottak nyakába és készen is volt. Összességében iszonyat jól nézett ki.

- Ha nem lennél a barátom újra beléd esnék, csak aztán el ne raboljanak tőlem. – mértem végig helyes párom.

- Nem fognak, vigyázok magamra. – egy aranyos kis mosoly ült arcán majd közelebb húzott magához és megcsókolt.

- Ügyesen. – suttogtam csókunk után, hogy csak ő hallja. Elmosolyodott és már rohant is a színpadra.  Előadtak jó pár számot, de a kedvencemet mindig a végére hagyták. Feldolgozták az „End of the Road” című Boyz II Men számot. Olyan gyönyörű volt, ahogy énekelték. Mikor vége volt az előadásnak a tömegben lévő tinédzser lányok mind őrültek módján üvöltöttek és tapsoltak. Mit ki nem hoznak az emberekből. Mikor lejöttek a színpadról mindegyikőjüket végig ölelgettem.

- Jók voltatok srácok. – mondtam boldogan. Eli fenekem alatt összefonta két kezét és a magasba emelt. – Jaj bolond, tegyél le. – nevettem. Mikor végre letett egy csókkal jutalmaztam a fellépését.

- Amúgy… - kezdtem volna, de pont akkor futott be barátnőm.

- Sziasztok. – lihegett. – Bocsi, hogy késtem csak dugó volt. – fújta ki magát.

- Amúgy? – nézett felém Soohyun.

- Már megkaptam a választ. – mosolyogtam és Kyu felé mutattam.

- Megint lemaradtam? – biggyesztette le száját Kyu.

- Igen. – mondta szomorúan AJ.

- Sajnálom szerelmem…ígérem, legközelebb tényleg itt leszek. –nézett bocsánatkérően a párjára.

- Jól van. – mosolygott Jaeseop.

- Na srácok és mit csinálunk ma? – csapta össze tenyerét Kiseop.

- SEMMIT! – vágta rá egyszerre mindenki. Jót nevettem rajtuk.

- Úgy látszik egyedül mész bulizni. – mondtam még mindig nevetve Seopnak.

- Megint… - hajtotta le fejét.

- Majd legközelebb elmegyek veled. – kacsintottam.

- Nélkülem sehova. -  kapta fel fejét Eli.

- Hát hova gondolsz? – forgattam szemeim.

- Na azért. – puszilta meg arcom. – De menjünk haza. – indult a kocsi felé.

- Öhm Eli… - szólt barátnőm.

- Hm?

- Én elrabolom Eunt egy kicsit, ha nem gond. – nézett kutyusszemekkel barátomra.

- Jól van. De hamar hozd haza! – kacagott.

- Igenis főnök! – tisztelgett Kyu. A srácok összepakoltak és elindultak a dolgukra, csak mi maradtunk még a színpad mögött Kyuval.

- Miről van szó? – fordultam felé.

- Ááá csak régen voltunk már együtt, menjünk el vásárolni. – villantott egy 1000wattos mosolyt.

- Jól van. – mosolyogtam. Beszálltunk a kocsijába és a bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Sokáig odavoltunk, mert sötétben értünk haza. Mivel nem volt kedvem hazagyalogolni úgy döntöttem Kyunál éjszakázom.

- Mivel úgy is együtt vagyunk – és rég volt már csajos esténk – nézzünk meg egy horror filmet. – vetette fel.

- Remek. – csaptam össze kezeim. Előkészítettünk mindent, popcorn, üdítő, meleg takaró és leültünk nézni a filmet. Fogalmam nincs mit néztük, de rendesen megijedtünk. Épp egy elég ijesztő résznél tartott a film, amikor kopogtattak. Az órára néztünk és az pont éjfélt mutatott.

- Én ki nem nyitom. – bújt a takaró alá barátnőm.

- Akkor megint rám hárul ez a feladat. – nevettem. Felkapcsoltam a villanyokat és lassan az ajtóhoz csoszogtam. Nagy levegő Momo. Nincs semmi ijesztő odakint. Gyerünk, ki tudod nyitni. Óvatosan megfogtam a kilincset és lassan lenyomtam. Mikor kinyitottam az ajtó egy srác állt előtte. Tiszta vér volt mindene. Lépett egyet és rám esett.

- Úristen..- suttogtam. Seungho volt az. – Kyu gyere kérlek. – kiabáltam a szoba felé. Megpróbáltam arrébb tolni, de nem sikerült, mivel túl nehéz volt. – Seungho – próbáltam ébresztgetni, de semmi. Barátnőm kiszaladt majd egy „jesszusom” kíséretében leemelte rólam a srácot. Egyik karját Kyu nyaka köré fonta másik karját pedig az én nyakam köré. Bevittük a nappaliba és lefektettük a kanapéra. A ruhái szakadtak voltak, az arcán hegek voltak, keze vérben úszott. Csak elképedve néztük, majd mikor feleszméltünk egy kis lavór vizet és pár rongyot hoztunk be és lemostuk róla a vért. Kyu lefertőtlenítette a hegeit én pedig bekötöttem a sebeit. Úgy véltük jobb lesz, ha megszabadítjuk a felsőjétől. Lehámoztuk róla a szakadt felsőjét, és ami elénk tárult ijesztő volt. A testén kisebb-nagyobb horzsolások, lila foltok és sebek. Vajon mi történhetett vele? Megismételtük a folyamatot és leápoltuk sebeit, majd egy meleg takarót ráterített Kyu és hagytuk had pihenjen.

- Ez ijesztő. – mondta barátnőm visszaérve a szobába.

- Az… - elgondolkodtam, vajon ki és miért tenné ezt vele? Mivel nem volt kedvünk folytatni a filmet úgy döntöttünk elmegyünk aludni. Sokáig forgolódtam, egyszerűen nem voltam képes nyugton lenni. Kyu már mélyen aludt, nem akartam fölkelteni, ezért halkan kisurrantam a konyhába, hogy igyak pár korty vizet. Visszafelé rápillantottam Seunghora aki épp szemeit nyitogatta. Lassan odamentem hozzá és leültem mellé. Kezemmel végig simítottam sebes arcán, mikor hirtelen elkapta.

- Jesszusom a szívbajt hozod rám. – ijedtem meg.

- Hol vagyok? – suttogta.

- Kyuéknál…Nem ismersz fel? Eun… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen felült és szorosan megölelt. Éreztem csupasz vállamon a legördülő könnycseppjeit. – Jól van. – simogattam hátát. – Minden rendben van. – nyugtatgattam. Mikor végre lenyugodott készítettem neki meleg teát és leültem vele szembe.

- Köszönöm. Nagyon jól esik. – kortyolt bele bögréjébe.

- Mi történt? – tettem fel a kérdést. Lehajtotta fejét és újra könnyei hulltak.

- Én…rosszat tettem…megérdemeltem, amit kaptam… - szipogott. Teljesen ledöbbentem. A mindig kedves és jó szívű Seungho rosszat tett? – Én…megöltem egy embert. – suttogta. Szemeim kikerekedtek és csak bámultam rá.

- Hogy micsoda? – értetlenkedtem.

- Nem akartam! Véletlen volt az egész! – mondta keserve hangon.

- Jól van, nyugodj meg. Mesélj el mindent. – és elkezdte meséjét. Elmondta, hogy 1 éve sétált az utcán, mikor kiabálásra lett figyelmes így odaszaladt megnézni mi az. Egy fegyveres banda épp egy kisebb üzletet rabolt ki. Elmondta, hogy nem tudta tétlenül nézni, berohant elvette az egyik férfi fegyverét és rájuk szegezte. Azt mondta, nem akart senkit bántani…az ujjai maguktól meghúzták a ravaszt és lelőtte az egyik férfit. Azóta üldözték és megfenyegették, hogy megölik egy napon. A mai este sétált az utcán, mikor körbevették és megverték. Nem tudta mit csináljon, így utolsó erejével eljött hozzánk. – Én tényleg nem akartam. – fogta fejét.

- Gyere ide. – megöleltem. Mivel közeli barátok maradtunk szakítás után is ez természetes volt.