Remember Me? - 24. Ne menj el

*Momo*

- Én már nem vagyok biztos benne...Nem tudom, mit érzek... - mondta halkan. Csak megdermedve álltam és csak hulltak könnyeim.
- Kérlek... - suttogtam.
- Én most...elmegyek... - azzal berohant a szobába és egy nagy táskával jött ki. Odafutottam hozzá és átöleltem.
- Kérlek, ne menj el... - zokogtam. Lefejtette kezem hasáról és az ajtó felé indult. Megállt és hezitált végül átlépte a küszöböt és elment. Csak néztem magam elé. Nem tudtam mit tenni, úgy látszik, vége... Összerogytam és folytak a könnyeim megállás nélkül.
- Kelj fel. - állt elém Seungho. Nem akartam engedelmeskedni neki. - Kérlek. Legyen egy kis büszkeséged és nem mutatod, mennyire fáj. - igaza volt, de egyik fülemen be a másikon ki. A büszkeségem kilépett előbb az ajtón. - Momo kelj fel! - parancsolt és megfogta két kezem és felhúzott. Úgy engedelmeskedtem neki, mint egy rongybaba. Erőm elveszett csak lebegtem a semmiben. Két karomnál fogva a kanapéhoz vezetett és leültetett majd ő is leült velem szembe.
- Ne sírj na. - szólt lágy hangon és letörőlt egy könnycseppet arcomról. - minden elmúlik... - tette hozzá. Ezzel tényleg sokat segített, csak mégjobban sírtam.
- Én nem akarom, hogy elmúljon. Én szeretem őt. - szinte már kiabáltam.
- Jól van nyugodj meg hmmm? - ölelt magához. Fejem mellkasához döntöttem úgy hallgattam szíve dobbanását. Gyorsan vert. Gyorsabban az átlagosnál így némi kétséget ébresztett bennem. Egy pár perc múlva már csak üresen bámultam magam elé. A fejemben milliónyi megválaszolatlan kérdés.
- Megnyugodtál? - törte meg a csendet Seungho.
- Egy kicsit. - suttogtam. Eltolt magától úgy, hogy szemembe tudjon nézni. Először csak nézett hosszú percekig, majd elmosolyodott és újra megölelt.
- Minden rendben lesz. - hallottam hangján, hogy mosolyog, de vajon miért? Majd telefoncsörgés.
- Igen? - szóltam bele komor hangon.
- Azonnal találkozzunk! A mai vidámpark neked lemondva, a fiúk meg azt csinálnak, amit akarnak. - szólt bele egy dühös női hang.
- Kyu nincs kedvem most a viccelődéshez. - mondtam.
- Nem is vicceltem. 10 perced van, hogy elkészülj és már ott is vagyok. - azzal letette a telefont.
- Remek...még neki is el kell mondanom...- mérgelődtem. Seungho kérdőn nézett rám. - Kyu átjön. El tudnál menni itthonról? - nem akartam, hogy most itt legyen.
- Persze. Megvárom a barátnőd és megyek is. - állt fel és kiment a konyhába. Elmentem megmostam az arcom és picit rendbe hoztam magam. Ahogy mondta Kyu, 10 perc és már itt is volt. Seungho elment valahová, hála az égnek.

- Mi történt???? - kérdezte. Szemöldökét felhúzta és érdeklődve fürkészte arcom.
- Én...vagyis Eli... elment. - bámultam magam elé.
- Na ne bazdmeg, tudom. De miért? Miért vesztetek ennyire össze? - hitetlenkedett.
- Én csak túl sokat foglalkoztam Seunghoval. - mondtam az igazat. - Igaza van. Hanyagoltam. - hangomban semmi érzelem nem volt, csupán a levegőbe beszéltem. Kyu meglepett arccal ült, nem tudott mit mondani.
- Akkor...vége? - kérdezte óvatosan.
- Nem tudom. - sóhajtottam, majd kezeim közé temettem arcom. - Én szeretem őt, mindennél jobban. - néztem könnyes szemmel barátnőmre. - Belehalnék a fájdalomba, ha elveszíteném... - zokogtam.
- Rendben lesz minden. Megnyugodtok mind a ketten és újra minden a régi lesz. Oké? - nézett komolyan szemembe. Bólintottam, hogy tudomásul vettem, amit mondott. Órájára nézett, majd hirtelen rám.
- Nekem most mennem kell. Megbeszéltem ezt-azt a srácokkal. Nem tartasz velünk, hátha jobb kedved lesz?! - kérdezte sietve.
- Most nem. Nem akarok elmenni itthonról. - mondtam.
- Rendben. Akkor majd hívlak később. Minden rendben lesz! Vigyázz magadra. - megölelt és már viharzott is ki az ajtón. Csak ültem magamban, egyedül a nagy, üres házban. Nem tudtam mihez kezdeni magammal. Írtam Elinak egy bocsánatkérő sms-t és, hogy beszéljük meg, de nem jött válasz. Bementem a hálóba, előkerestem Eli egyik pulcsiját és felvettem. Jól belebugyoláltam magam és mélyen beszívtam kellemes illatát majd könnyeim újra megeredtek, végül álomba sírtam magam.

*Eli*

Az érzelmek kavarogtak bennem, így el kellett mennem otthonról. Nem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e még Momot vagy sem. Nagyon szíven ütött , amit csinált vagy éppen nem csinált. Így hát elmentem az egyik közeli hotelba. Bizonytalan ideig itt fogom élni az életem....Momo nélkül. Amint beléptem az ajtón megcsörrent a telefonom. Eun küldött egy bocsánatkérő sms-t és, hogy beszéljük meg, de figyelmen kívül hagytam. Ledobtam a telefont az ágyra és elmentem, vettem egy meleg zuhanyt. Jól esett megszabadulni a mocsoktól. Mikor végeztem a zuhanyzással megtörülköztem, majd felöltöztem. A telefonom újra megcsörrent, de most AJ volt az. "Gyere a kis parkba!" állt az sms-ben. Semmi kedvem nem volt most ehhez, de valami még is arra késztetett, hogy elmenjek. Gyorsba elkészültem, bezártam az ajtót és már pattantam is a kocsimba. Egy 20 perc volt mire a parkhoz értem. AJ már ott várt.
- Szia. - pacsiztunk le.
- Hello.
- Minden okés? - érdeklődött.
- Nem. Semmi nincs rendben. - feleltem dühösen.
- Nyugalom haver. - nyugtatgatott. - Biztos jó lesz ez így? - fürkészte aggódva arcom.
- Nem tudom...majd kiderül, de én egyelőre nem akarok visszamenni... - mondtam komoran.
- Hát jó...te tudod...de Eun biztos "nem fogja túlélni" ezt. - mondta. Sóhajtottam. Tudtam jól, hogy nehéz lesz neki ez...de nekem is az volt. Túlságosan megbántott, így kellett idő, hogy megbékéljek neki.
- Kérlek, figyelj rá. - kértem szívességet tőle.
- Megígérem. - ütögette vállam. - Na de én lépek...Kyu tervezett valamit, aztán nekem is ott kell lennem...nem jössz? - kérdezte.
- Nem. Majd máskor. - ült egy fájdalmas mosoly szám sarkába.
- Jól van. Akkor szia. - és el is ment.
Visszamentem a hotelba és ledőltem az ágyba. A plafont bámultam, és elgondolkodtam az elmúlt 4 és fél hónapon. Minden jó emléket újra átéltem magamban, és minden rosszat. Nem akartam Eunt elveszíteni, de egyelőre nem tudok...vagyis nem akarok mást tenni, mint ülni és várni.