Remember Me? - 25. Nincs értelme élni

*Momo*

Lassan két hónapja, hogy szakítottunk Elivel. Időközben a suli is elkezdődött, így elkerülhetetlen volt, hogy ne lássuk egymást. Habár mindennap ott volt a másik a szemünk előtt, nem szólt egyikünk sem. Túlságosan fájt a szívem, hogy a szemébe tudjak nézni. Hiányzott, hihetetlenül hiányzott, de nem tudtam semmit
tenni. Nagyon sokat sírtam az elmúlt hetek alatt, és enni sem tudtam rendesen, hiába, hogy AJ és Kyu nálam voltak mindennap és nyüstöltek.
Ez idő alatt Seungho is visszaköltözött,de ő is mindennap hívott, vagy éppen meglátogatott. Aggódott ő is értem és ez nagyon jól esett, bár néha voltak fura mozzanatai, amiket nem értettem, de nem foglalkoztam túlságosan velük.
Egyik reggel, mikor mentem be a suliba Kyu hirtelen elém ugrott.
- A szívroham, az istenért, tudod kit ijesztgess. - förmedtem rá.
- Bocsi - nevetett. - Öhm, gyere menjünk erre. Úgy se szoktunk sokszor erre járni hmm? - tolt el a másik bejárat felé. Nem értettem, miért csinálja ezt.
- Mivan veled Kyu? - érdeklődtem.
- Őőő semmi. - vágott póker arcot, közben idegesen hátam mögé nézett.
- Mi az, mit nézel? - próbáltam hátra fordulni, de nem engedte. Rám nézett hatalmas szemeivel. Szomorúság sugárzott belőle.
- Kérlek, ne nézz hátra. - mondta halkan.
- De mégis miért? - majd hirtelen hátra fordultam és ami elém tárult. A seb mégjobban felszakadt. Most már teljes volt az űr szívemben. Könnyeim újra feltörtek.
- Ezért nem kellett volna. - rázta fejét barátnőm. Eli egy másik lány derekát fogta szorosan és úgy nevettek együtt. A lánynak hosszú fekete haja volt, de nem tűnt ázsiainak. Néha Eli fülébe súgott valamit, amire a srác elnevette magát és megcsókolta. Ez volt a hab a tortára.
- Nem akarom ezt látni. Menjünk innen.... - fogtam Kyu kezét és húztam magam után.
- Nézd én...mi próbáltuk elmondani neked. - mentegetőzött. Megtorpantam.
- Mióta vannak együtt? - kérdeztem magam elé meredve. Valamit mormogott orra alatt, de nem értettem mit.
- Azt kérdeztem, mióta vannak együtt? - fordultam idegesen felé és kiabáltam. Sok ember felénk nézett, köztük Eli és a lány is.
- 2 hete. - válaszolta. Remek. Az életemnek vége. Az órákon nem tudtam figyelni, több embernek is nekimentem szünetekben idegességem miatt. Elveszítettem önmagam. Ahogy siettem le utolsó órám után a lépcsőn nekimentem valakinek és a lapok kicsúsztak kezeim közül. Lehajoltam összeszedni őket, de a fiú is segített.
- Pont, mint legelőször. - nyújtotta át a lapokat Hoon.
- Hoon. - lepődtem meg. Rég nem láttam már.
- Szia Eun. - köszönt. Teljesen más volt. Arca lefogyott, szemei alatt karikák. Nem a régi Hoon állt előttem. Csak elképedve néztem rá. - Mi az? - nevetett idegesen.
- Te...nagyon... - nem akartam befejezni.
- Ahogy te is. - nézett végig rajtam. - Hallottam rólatok... - mondta szomorúan. - Sajnálom. - vakarta tarkóját. Nem akartam erről beszélni így tereltem a témát.
- Mi történt veled? - kérdeztem. Elmosolyodott. Lassan megindult lefelé a lépcsőn. Én csak követtem.
- Volt egy lány, akit nagyon szerettem, de ő nem szeretett viszont. - mondta fájó mosollyal arcán. Rólam beszélt.
- Én...sajnálom. - suttogtam.
- Ugyan. Ami elmúlt, elmúlt. - vonta meg vállát.  Majd ahogy leértünk a lépcsőn újra szembe találtam magam a szerelmes párral. A földet bámultam, nem akartam látni. Hoon feléjük pillantott majd vissza rám. Sajnálat tükröződött szemében. Szorosan megfogta kezem és lassan sétáltunk ki. Ránéztem meglepetten, amire egy mosoly volt a válasza. Segített.
- Köszönöm. - suttogtam. Bólintott és tovább mentünk. Ahogy elsétáltunk Ellisonék mellett a szívem majd megszakadt, de nem néztem felé. Úgy tettem, mint aki boldog. Közelebb húzódtam Hoonhoz, ezzel is azt a látszatot keltve, hogy minden rendben.
- Nem hiszem, hogy ilyen hamar túl tetted magad. - gúnyolódott hátunk mögül a fiú. Rosszul esett. Megszorítottam Hoon kezét és megremegtem. A sírás határán voltam már, de erőt vettem magamon és egy állmosolyt ragasztottam arcomra majd visszafordultam.
- Pedig jó lesz, ha megbékélsz a tudattal, hogy elfelejtettelek. - hazudtam.
- Reggel még nem úgy tűnt. - húzta fel szemöldökét. Nem tudtam rá mit mondani.
- Higgy a szemednek Eli. - mondta hátam mögül Hoon, majd elém állt és egy lágy csókot lehelt ajkaimra. Először nagyon meglepődtem majd vettem a lapot és visszacsókoltam. Majd elszakadtak ajkaink egymástól. A szőke hajú srác dühösen nézett Hoonra.
- Viszlát. - kacsintott Hoon és elindultunk. Egészen a kocsijáig kézen fogva sétáltunk.
- Köszönöm. - hajtottam le szomorúan fejem.
- Rám mindig számíthatsz. - mosolygott. - Gyere hazaviszlek. - nyitott ajtót. Bólintottam és beültem a kocsiba. Hamar otthon voltunk.
- Hívj ha bármi van. - támaszkodott az autónak.
- Rendben. Akkor...szia. - köszöntem el és bementem a házba. Ahogy becsuktam az ajtót neki támaszkodtam és sírtam. Kezeim szívemre szorítottam és lecsúsztam a földre. Nem tudtam, hogy ennyire fáj, ha az ember szeret valakit. Mivel nem akartam az egész napomat bőgéssel és sajnálkozással tölteni, erőt vettem magamon, kicsit kicsíptem magam - jobban a szokásosnál - és bulizni indultam. Magammal vittem Eli egyik pulcsiját is, bár fogalmam sem volt miért. Egyik buli helyről a másikra jártam. Mikor éppen sétáltam át egy másik discoba megszólalt a telefonom. Seungho volt az.
- Szia. - szólt bele.
- Neked is. - mivel sokat ittam már egész jól éreztem magam.
- Merre vagy? - kérdezte.
- Fogalmam nincs. - nevettem a telefonba.
- Te be vagy rúgva. - állapította meg.
- Ááá dehogy csak egy kicsit.- vigyorogtam.
- Maradj ott ahol vagy, érted megyek. - mondta.
- Tudod, azon gondolkodtam mi lenne, ha nem lennék. Jobb lenne, nem gondolod? - kérdeztem kíváncsian közben egy 10 emeletes ház teteje felé lépcsőztem fel.
- Mi? Ne beszélj őrültséget Momo! Hol vagy most? - aggódott.
- Éppen sétálok felfelé egy 10 emeletes ház tetejére. - röhögtem. A környéken csak két ilyen panel volt így, ha meg is akar keresni nem lesz nehéz dolga.
- ÁLLJ MEG! - parancsolt rám majd kinyomta a telefont. Vállat vontam és eldobtam a telefont, ami széttört a lépcsőn. Levettem a magassarkúmat és úgy lépcsőztem tovább. Felértem a tetőre. Ahogy kinyitottam az ajtót megcsapott a hideg szél. Felvettem Eli pulcsiját és a tető széle felé sétáltam. Megtorpantam, magam sem voltam biztos, mit akarok tenni. Felpillantottam az égre, a milliónyi csillag felé, behunytam szemeim és kívántam. Azt kívántam Eli legyen boldog mindig. Hullókönnyeimmel felléptem a tető szélére. Lábamat vágták az apró kövek, de nem érdekelt.
- Hát akkor... Viszlát Ellison Kim. - még egyszer körbenéztem, és amikor ugrani akartam egy hang szólt hátam mögül.
- Te is lehetsz még boldog. Gyere le Momo! - megfordultam lassan és Seungho állt ott, kezét felém nyújtva. - Gyere! - intett, hogy menjek.
- Minek? Nincs már értelme, hogy éljek. - töröltem le nedves arcom.
- De igenis van! - mondta.
- Nincs értelme... - hátráltam. A srác közelebb lépett ijedten. Le akartam ugrani, de valami visszatartott, így Seungho karjaiba dőltem és zokogtam. Szorosan megkapaszkodtam pulcsijába és sírtam.
- Jól van sshh... - vígasztalt. Mivel az alkoholtól meg a sírástól nagyon fájt a fejem és menni nem tudtam ő vitt karjaiban. Az úton elaludtam és mikor felébredtem az ágyamban találtam magam. Ránéztem az órára, ami reggel 5 órát mutatott. A fejem sajgott és ahogy magamra pillantottam még az esti ruhám volt rajtam, így elmenten és vettem egy meleg zuhanyt. Lemostam az erős sminket is, ami a sírástól teljesen elmosódott. Majd mikor végeztem a fürdővel egy laza felsőt és egy rövid nadrágot vettem fel. Nem volt tervem sehova menni, pláne a tegnap után.
Készítettem magamnak reggelit majd gyorsan elfogyasztottam. Ekkor eszembe jutott, hogy kinek köszönhetem, hogy most élek. Telefonom kerestem, de rájöttem mind hiába, hisz tegnap elhajítottam. Mivel volt a házban egy vezetékes telefon is arról tárcsáztam Seungho számát.
- Jó reggelt. - szólt bele vidáman.
- Köszönöm, hogy megmentettél. - mondtam.
- Örülök, hogy meggondoltad magad. - éreztem hangján, hogy mosolyog és megkönnyebbült. Majd csengettek.
- Egy pillanat, csengettek. - és az ajtó felé indultam. Mikor kinyitottam nagyon meglepődtem. Egy telefont kezében tartó, vigyorgó Seungho állt az ajtóban.
- Mi? Te hogy kerülsz ide? - mutattam közben a vezetékes telefonra.
- Meglepetés. - mosolygott. - Ezt neked hoztam. - nyújtott át egy kis dobozt. Kinyitottam és egy új telefon volt benne, rajta egy összhajtogatott nyakörvvel, aminek bilétájára a 'Hope' név volt írva.
- Ez?! Igazán nem kellett volna. - bár nem értettem a nyakörvet. Füttyentett egyet és egy kis GoldenRetriver kutyus bújt elő a bokrok mögül, aki azonnal Seunghohoz futott. Felvette a kutyust és felém fordította.
- Ő a tiéd. - mosolygott aranyosan. Nem hittem a szememnek. Nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak.
- Én nem is tudom, mit mondjak...- álltam meglepetten.
- Egy köszönöm megteszi. - tette le a kutyust a földre.
- Köszönöm. - és megöleltem. Szorosan magához ölelt, mint ezelőtt csak párszor, mikor még együtt voltunk. Majd eltolt magától, mélyen a szemembe nézett.
- Ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz butaságot! - mondta komolyan. Nem értettem hirtelen komolyságát, de bólintottam, hogy megértettem, és akkor....