Be Happy ~ 10. Ne menj sehová!

Pár nap elteltével már sokkal jobb volt az állapotom, annyira hogy haza mehettem.

- Rendben kész vagyok. Indulhatunk – fogtam meg Junhyung kezét.

- Igenis hölgyem – nyitotta ki a kocsi ajtaját.

- Várj, valamit még el kell intéznem – néztem vissza.

- Oké itt várlak. – mosolygott. Tudta, hogy Kikhez megyek.

Majd gyorsan befutottam a házba és megkerestem Gikwangot. Az egyik szobában volt, az ablakban ült és nézett kifelé. Megálltam a küszöbnél és kopogtam a nyitott ajtón.

- Bejöhetek?

- Gyere csak – nézett felém.

- Kiki én nagyon sajnálom. – kezdtem a magyarázkodást. – nem kellet volna így bánom veled – néztem a padlóra.

- Semmi baj Kate – szállt le az ablakpárkányról. – ne magyarázkodj. Te őt szereted ő is szeret téged… ki vagyok én, hogy közétek álljak? – csalódott volt az arca.

- Nem! Nem Kiki én szeretlek téged is csak… - elhallgattam…nem akartam még több fájdalmat okozni neki..

- Csak őt jobban. Megértem – mosolygott búsan. Közelebb lépett hozzám.

- Köszönök mindent, amit értünk tettetek.

- Ugyan nincs mit – simogatta végig az arcom. A fülemhez hajolt… - én mindig várni fogok rád – suttogta. Csak elmosolyodtam.

- tudod a mindig az sok idő – kuncogtam kicsit.

- tudom. -  mosolygott. Egyre közelebb és közelebb hajolt, míg eldöntöttem ennyit megérdemel…még utoljára…egyszer…és megcsókoltam. Most talán majd megbékél egy keveset. Elhúzta a fejét és meglepődötten nézett rám.

- Köszönök mindent – öleltem meg majd elköszöntem és visszamentem Junhyunghoz aki a kocsinak támaszkodott. Egy pillanatra megálltam a lépcső tetején és csak gyönyörködtem abban, ami az enyém…

- Rendben van minden? –kérdezte végül.

- Minden. – mosolyogtam. Odamentem hozzá és belekapaszkodtam a kabátja szélébe és csak néztem gyönyörű arcát. – Junhyung?!

- Hm?!

- szeretlek. – mosolyogtam.

- én is szeretlek – mosolygott – na mehetünk?

- Igen azt hiszem. – Még egyszer utoljára visszanéztem a házra…a házra ahol Kikit csalódottan hagytam…

- Hölgyem – nyitott ajtót Junhyung.

- Köszönöm – majd elindultunk. Egész hazáig meg se álltunk.

- Mit fogok mondani a nevelőmnek te jó isten…. – fogtam a fejem. Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak nevelőmnél, hiszen nem régóta ismerem.

- Majd én elintézem – mondta.

- Rendben. – bíztam benne. Tudja, hogy kinek mit kell mondania..de azért fáj, hogy hazudnom kell szülőmnek…

Nem sokára haza is értünk. Ki a kocsiból be a házba.

- Hahó – törtem meg a házban uralkodó csendet – Do itthon vagy? – Néztem be a konyhába, de nem volt ott.

- Itt vagyok kicsim futott ki a szobájából – azt hittem, hogy eltűntél bogaram – ölelt meg erősen. –ne csinálj ilyet többé jó? – nézett a szemembe könnyes szemeivel.

- rendben megígérem – öleltem át. Közben aggódva Junhyungra néztem tudva, hogy ezt az ígéretem nem fogom tudni betartani.

- Ö Do bemutatom neked a barátom. Junhyung ő a nevelőm. Do ő a barátom – mutattam be egymásnak őket.

- Örülök, hogy megismerhetem asszonyom. – nyújtotta kezét Junhyung.

- Én is örülök – mondta Do.

- Asszonyom Kate miattam nem jött haza az elmúlt pár napban ugyanis elvittem bemutatni a családomnak csak elfelejtettünk szólni önnek. – hazudott szemrebbenés nélkül. Sajnos muszáj volt, mert ha nevelőm megtudná az igazat… valószínű örökre eltiltana Junhyungtól én meg azt nem tudnám elviselni.

- Rendben semmi baj – mosolygott Do – de máskor ne felejtsetek hívni – nézett komolyan.

- Nem felejtünk – öleltem meg.

- Nos akkor megyek és megcsinálom az ebédet. Junhyung velünk tartasz? – hívta meg vidáman.

- Nem szeretnék zavarni hölgyem – ellenkezett.

- Jajj ne zavarsz – nézett rá érdekes fejjel pótanyám.

Én is csak szépen rebegtettem a szempilláim hátha marad.

- Jó rendben. Köszönöm a meghívást – adta meg végül magát.

- Remek – csapta össze kezét Do – akkor majd visítok, ha kész az étel – majd eltűnt a konyhába.

- Hé minden rendben? – emelte fel fejem Junhyung.

- Persze csak… - hiányzott anyu nagyon.. és ezt eddig senkinek nem tudtam elmondani Mr. Yoon kívül…

- Csak? Látom, hogy valami nyomaszt. Nekem elmondhatod, tudod – szinte már a számba rágta ezt a mondatot.

- Menjünk be a szobámba ott elmondom – indultam meg.

Bementünk a szobámba, levetettem magam az ágyra és a párnám alól elővettem egy fényképes albumot. Megveregettem magam mellett az ágyat, hogy Junhyung is üljön le.

- Nézd ő az édesanyám – nyitottam ki az albumot.

- Gyönyörű nő volt – mondta – akárcsak a lánya. – erre nem tudtam nem mosolyogni.

- Igen ő volt a világ legszebb nője – mondtam a képeket nézve – nem kellett volna ilyen hamar elmennie – könnyeztem be.

- Hogy halt meg? – tette fel az általam legutáltabb kérdést.

- Rákja volt. az orvos azt mondta, hogy ha gépen tartják még életben maradhat 1-2 hónapot, de nem akart szenvedni – emlékeztem vissza. – „így jobb lesz Kate” mondta mielőtt elaltatták volna. Még elköszönni se tudtam tőle. Nem akarta, hogy lássam ahogy…. – vettem egy zsepit a tartóból.

- Gyere ide – tárta szét karjait Junhyung – Sajnálom Kate - ölelt meg.

- Junhyung ugye te nem hagysz el ilyen hamar? – néztem ki a fejemből közben. Hallgattam a szíve verését. Szép egyenletes volt.

- Nem hagylak el ígérem – puszilta meg a fejem.

- Szeretlek. – néztem rá.

- Én is szeretlek – törölte le könnyeimet..és megcsókolt.

Éreztem, hogy egy szőrös kis állatka dörgölődik a lábamhoz. Lenéztem és ott volt Simba.

 - Ó szia egyetlenem – vettem ölembe – ó majd elfelejtettem Junhyung ő Simba, Simba ő Junhyung. – mutattam be a cicust. – ő az én legnagyobb kritikusom – mosolyogtam.

- Szia cica de szép vagy – simogatta meg.

- Úgy látom megkedvelt téged – nevettem

- Csak nem féltékeny vagy? – nézett rám furán majd elnevette magát.

- Én? – háborodtam fel – ugyan kérlek – nevettem

- Még anyumtól kaptam 1 éve – simogattam végig a cica hátát. Születésnapomra…

- Mikor van a szülinapod? – kérdezte Junhyung.

- Nem érdekes – mosolyogtam – nem fogom idén megünnepelni – nem volt szívem egyedül ünnepelni…

- de számomra fontos – nézett mélyen szemembe. eltudtam veszni a fekete szemekben olyan gyönyörűek.

- Rendben, ha annyira tudni akarod. november 28 – húztam félmosolyra a szám.

De hisz 28-a már régen elmúlt. – nézett nagyot.

- Én csak örülök neki – mosolyogtam

- KÉSZ AZ EBÉD! – kiabált Do.

- Megyünk – kiabáltam vissza.

Kimentünk a konyhába, leültünk és nekiláttunk az ebédnek, ami meg kell hagyni nagyon jól sikerült. Szépen csendben ettünk. Úgy 10 perc után mindenki végzett.

- Hú Do köszönöm, nagyon finom volt – töröltem meg a szám.

 - Igen én is köszönöm asszonyom, maga nagyon jól főz – dicsérte meg Junhyung is.

 - Köszönöm gyerekek – nevetett. Majd hirtelen megszólalt Junhyung telefonja.

- Elnézést. – vette fel . Haló? – szólt bele majd az anyanyelvén folytatta. Milyen szép is ez a nyelv. Viszont Junhyung arcára rémület ült ki, éreztem, hogy valami baj volt.

- Elnézést, de nekem mennem kell. Asszonyom köszönöm a finom ebédet. – sietett ki Junhyung.

- Várj, ki kísérlek – gyorsan felálltam.

- Mi a baj? – néztem aggódva rá.

- Kate kérlek Ne, mondom NE menj el itthonról ma megértetted? – parancsolta.

- de miért? mi történt? – sürgettem.

- Majd megmagyarázom. de most mennem kell. – megcsókolt. lassan hosszan. – kérlek maradj itthon – nézet szemembe.

- Rendben. Vigyázz magadra – öleltem meg.

- Szia – köszönt el.

- Szia – néztem utána a hóesésben. Majd végül teljesen eltűnt. Vajon mi lehet a gond? Remélem nem olyan súlyos…bár ha így rám parancsolt…