Be Happy ~ 7. Sajnálom

Alig vártam már, hogy hazaérjek.. Iszonyat volt ez a nap. Vagyis csak majdnem. Lepakoltam a táskám, mindent a földre és átöltöztem mondván, hogy ma már nem megyek sehová.

- Kate – kiabált be nevelőm.

- Igen?

- Keresnek..

- Megyek – ki lehet az ilyenkor?

Kimentem egyenese a bejárati ajtóhoz…

- Szia Kate – az ajtóban ott állt Junhyung.

- Junhyung? Hát te mit keresel itt? – vetettem rá pár ellenőrző pillantás…

- Nem emlékszel? Hívtalak ma, hogy megbeszéljük a tegnapi dolgot.. – fűzött egy aranyos mosolyt mondandójához.

- Ó basszus tényleg. Teljesen kiment a fejemből ne haragudj… Átöltözöm és mehetünk. Gyere addig beljebb – tessékeltem be. Bár nem szívesen…

- Rendben.

Gyorsan visszavedlettem sulis ruháimba és már mehettünk is.

- Oké mehetünk – szóltam. – Majd jövök. – szóltam nevelőanyumnak.

- tegnap miért rohantál el olyan hamar? – nézett rám bamba fejjel.

- Mert utána kellett néznem egy- két dolognak – nem akartam még rátérni a tárgyra.

- O értelek. Ne haragudj, ha netán megbántottalak volna valamivel. – horgasztotta le fejét.

- Jaj ne dehogy is – hogy is tudnék rá haragudni?

- Biztos? – nézett rám gyönyörű szemivel – mert ha még is, készítettem neked egy ajándékot - mondta izgatottan.

- Biztos – mosolyogtam. Ajándékot.. nekem?...

- Akkor rendben – megkönnyebbült - de szeretném, ha elfogadnád ezt a kis ajándékot – ültünk le az egyik padra. És elővette a gitárját.

- De Junhyung már annyi mindent kaptam tőled – lepődtem meg. Ne válaszolt semmit. Elkezdett játszani a gitárján és énekelt hozzá. Énekelt majd rappelt majd megint énekelt. Egy szép szerelmes számot írt.. nekem… Könnybe lábadt a szemem..

- Junhyung ez gyönyörű – sírtam el magam – még soha senki nem adott nekem ilye szép ajándékot – töröltem le a könnyeimet.

- Te megérdemled Kate – mosolygott. Egyik kezével megfogta az állam és egyre közelebb hajolt.. Majd még mielőtt megcsókolt volna elfordítottam a fejem. Pedig szerettem…

- Junhyung. Te ölted meg Yongot? – jött ki hirtelen a számon.

- Mi tessék? Ezt honnan veszed? – értetlenkedett.

- Miért nem mondtad el nekem? – bőgtem el magam.

- De Kate mégis mit? – nem értette miről beszélek.

- Azt hogy te is a Matzumi családhoz tartozol, és hogy nem egy embert öltél már meg?! – égett az arcom a dühtől is és a csalódottságtól is.

- Kate igaz, hogy ebbe a családba tartozom, de soha nem ölném meg a nagybácsim érted? Soha! és azért nem akartam elmondani…mert féltem, hogy ezek után már nem akarsz velem lenni…féltem, hogy elveszítelek. – fordította fejem maga felé, hogy szemembe tudjon nézni – Kate én mindennél jobban szeretlek téged..és soha nem tennék olyat, ami neked fáj – bizonygatta ártatlanságát. – Amióta Yong bácsi mesélt rólad, arról álmodoztam, hogy találkozhassak veled. Teljesen rabul ejtettek a bácsi meséi rólad…és most itt vagy…semmi olyat nem tennék, amitől elveszítenélek.

- Mégis megtetted – vágtam a fejéhez. Nehezemre esett kimondani, mert szerettem őt.. erre csak némán nézett rám..

- Kérlek, nagyon kérlek, bocsáss meg nekem – könyörgött.

- sajnálom Junhyung – hajtottam le fejem. Szemem sarkából láttam, hogy könny szökik a szemébe, de nem sírta el magát.

- Hát rendben..de annyit higgy el nekem, hogy nem én öltem meg a nagybácsit – mondta már erőteljesebb hangon.

- de ha nem te.. Akkor ki? – még mindig nem néztem rá. Nem tudtam a szemébe nézni.. magam miatt se..és őmiatta se.

- Nem tudom, de nem fog életben maradni az biztos – dühvel teli lett a hangja – az hogy a második családtagom vesztem el…az már sok… - szörnyű ezt hallani.

- Hát persze az apád… - suttogtam.

- Mit mondtál? Ezt honnan tudod? – nézett rám szigorúan.

- Az egyik barátom mesélte, hogy régen legjobb barátok voltatok, csak aztán történt ez a dolog az apáddal… - mondtam az igazat… nem volt szívem hazudni – és beálltál Matzumiékhoz…

- Legjobb barátom? – csodálkozott – nem tudom kiről beszélsz.

- Lee Gikwang. – mondtam végül. Amint kimondtam a nevét megcsörrent a telefonom. Pont az említett hívott.

- Szia Kiki. – vetem fel.

- szia Kate – vidám volt – nincs kedved sétálni menni? – kérdezte?

- Nézd, most nem érek rá sajnálom… - Egész végig Junhyung arcát néztem…

- Rendben..És mit csinálsz? – kérdezte..

- Öhm egy barátommal vagyok.. - nem akartam elmondani, hogy kivel vagyok..közben Junhyung mintha megfeszült volna..

- Kate ugye nem vele vagy? – kicsit erősebb lett a hangja. Junhyung is hallotta és egy gúnyos mosolyt vetett.

- De vele vagyok..most mennem kell.

- Nem Kate várj. – majd kinyomtam..

- Sajnálom. – néztem Junhyungra. És ebben a pillanatban úgy éreztem Kiki nem több,  mint egy barát ahogy Junhyung arcát néztem.

- Ugyan nem a te hibád.. most már értek mindent – mosolygott..de jó..

- Mindet értesz? – kérdeztem vissza.

- Igen. tudod Kikivel tényleg legjobb barátok voltunk és igen mindenki úgy tudja a történetet ahogy te is..de valójában nem így történt… - nézett fel az égre.. Időközbe rendesen besötétedett és már a lámpák égtek. – menjünk sétálni és útközben elmesélem. – mosolygott. Jó volt azért látni az arcán a megkönnyebbülést.

- Rendben – karoltam belé.

- csak mi ketten tudjuk…egy nap mikor az iskolából haza érve apámat holtan találtuk eldöntöttük, hogy megkeressük, aki ezt tette vele és megöljük…Ám aztán sok mindenben nem értettünk egyet. Kiki nem akarta megölni a szemetet én viszont mindennél jobban, így hát úgy döntött, hogy nem segít ebben. és azóta nem beszélünk. Csak táncversenyekkor „látjuk” egymást. – remegett a hangja. Nyílván fájt neki elvesztenie a legjobb barátját az apja után..így már teljesen megértem.

- sajnálom – csak ennyit tudtam mondani.

- Ne sajnáld. A múltat hagyni kel és a jelennek élni. – mosolygott.

- Nem Junhyung. Sajnálom, amit mondtam, hogy nem bocsájtok meg neked – néztem a földre. sírtam…Egyszerűen igazságtalannak éreztem a dolgot Kiki részéről..jó hogy megölni egy embert oké, de akkor is ott lett volna a helye Junhyung mellett…

- Na ssh. ne sírj Kate – megállt velem szemben és két keze közé fogta az arcom. – Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, mert nem érdemlem meg..csak annyit hogy vigyázz magadra és ne bízz meg senkiben – teljesen nyugodt volt a hangja ezzel engem is megnyugtatott.

- Junhyung én megbocsátok neked és remélem te is nekem – néztem a gyönyörű szemeibe. Olyan szépen ragyogtak. Hirtelen fehér kis pelyhek kezdtek hullani az égből..esett a hó. Szülinapom előtt egy nappal. Ennek más esetben örültem volna, de most nem volt kedvem valahogy ugrándozni. Inkább Junhyung arcát fürkésztem.

- Kate én mindig meg fogok neked bocsátani. Bármit is csinálsz – úgy mondta mintha egy hülyéhez beszélne.

- Tényleg? – csillant fel a szemem. Csak egy mosolyt kaptam válaszul és a következő pillanatban…Junhyung megcsókolt..Ennél szebb dolog még nem történt velem az biztos. Örültem és valahogy nem érdekelt már egyáltalán Kiki.

- Ez válasz a ténylegre? – kérdezte.

- Azt hiszem igen, de nem értettem pontosan – incselkedtem, és elértem amit akartam. Junhyung felnevetett és megint megcsókolt. Teljesen biztonságban éreztem magam.

- Most már értem uram – mosolyogtam.

- ennek örülök hölgyem. – nevetett fel. – de jobb lesz ,ha most haza mész. – váltotta komolyra a dolgot.

- Miért? – nem értettem miért küld haza pont most.

- Mert nem szeretném, hogy bajod essen. – mondta kicsit durvábban.

- Miért esne? – amint befejeztem a mondatot megállt mellettünk egy fekete kocsi.