Be Happy ~ 3. Mit titkolsz?

- Kate?!

- Igen?

- Ezt neked vettem – nyújtott át egy nagy dobozt.

- Junhyung a virág bőven elég nekem – csodálkozva vettem át a dobozt.

- Kérlek Kate – könyörgött szinte – bármit megteszek neked – mosolygott.

Istenem mért kell ennyire kedvesnek lennie?

- Jó rendben – nyitottam ki a dobozt. Egy gyönyörű ruha volt benne. Lila térdig érő, pánt nélküli selyemruha. Egy kis virággal a baloldalán. Biztos drága volt. – Junhyung ez gyönyörű – meg se tudtam szólalni – istenem köszönöm – öleltem át.

- Nagyon szívesen – ölelt vissza.

Amint átöleltem megéreztem a kölnije illatát, ami teljesen rabul ejtett. Még a végén teljesen be… nem, nem fogok.

- Azt szeretném, hogy felvedd – mutatott a ruhára.

- Itt? Most? de cipőm sincs hozzá meg hát hol tudnám felvenni? – csodálkoztam.

- Probléma megoldva. Gyere – fogta meg a kezem.

Bementünk az egyik házba. Nem is a ház a megfelelő szó rá inkább kastély. Junhyung bevezetett egy szobába.

- Itt nyugodtan átveheted a ruhát – nyitotta ki a szobaajtót.

 - Rendben köszönöm – mosolyogtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Gyorsan levettem cipőmet, pólómat és nadrágom és felvettem a szép selyemruhát. Kiengedtem a hajam kicsit megfésülködtem és egy gyors sminkigazítás és kész is voltam.

- Azt hiszem, kész vagyok – nyitottam résnyire az ajtót.

- Hát akkor had lássalak – mondta boldogan Junhyung.

- Hát rendben – kinyitottam az ajtót, hogy láthasson teljes egészemben. Nagyra nyíltak a szemei és csak állt és bámult nyitott szájjal .

-  Kate gyönyörű vagy – ámuldozott.

- Köszönöm – pirultam el.

- Oh hmm.. igen a cipő. Szabad? – hajolt le, hogy feladja a gyönyörű lila magas sarkút.

- Persze. Köszönöm. – Ez valami hihetetlen.. gondoltam magamban. Nem szeretnék még szerelembe esni. Előbb meg kell ismernem.

- Köszönöm – mosolyogtam mikor feladta a magas sarkúakat.

- Igazán nincs mit. – megfogta a kezem – Gyere velem – húzott maga után.

- Hová megyünk? – futottam utána

- Majd meglátod.

Egy hosszú folyosón mentünk végig. A falakon gyönyörű festmények és családi képek kirakva.

- Gyönyörűek ezek a festmények – dicsértem meg őket.

- Köszönjük, anyám nevében is. – mosolygott.

A folyosó végére értünk majd bementünk egy nagy helyiségbe. Szépen meg voltak terítve asztalok. Itt-ott emberek ültek és beszélgettek. Ez olyan álomszerű dolog.

- Hölgyem – húzta ki az egyik széket nekem Junhyung.

- Köszönöm – ültem le.

- Nos Kate – ült le velem szembe – mesélj mi a baj? – nézett érdeklődve.

- Hát tudod édesanyám pár hónapja meghalt és nagyon magam alá kerültem. Apám mikor kicsi voltam kidobott minket otthonról és most nevelő szülőnél vagyok. Szeretem őt, nem is kívánhatnék nála jobb nevelőanyát, de anyu a mindenem volt és mai napig nem dolgoztam fel hogy elment. - könnyes lett a szemem – Elnézést. – töröltem le.

- Semmi baj. Megértelek. Én az apámat vesztettem el lassan két éve. Tudom milyen érzések kavarognak benned – együtt érzett velem.

- Igazán megértő vagy – mosolyodtam el – és tudod, most hogy Yong is elment még rosszabb lett. Ő papám helyett papám volt… Nagyon szerettem. Bármi bajom volt ő volt az, aki meghallgatott, aki segített. – majdnem elbőgtem magam, de visszafojtottam.

- Ó igen a nagybácsi – mondta halkabban Junhyung. - én is szerettem őt nagyon… igazából még mindig nem értem miért ilyen korán jöttek…

- kik jöttek? – csillant fel a szemem. Ha most sikerül megtudnom ezekről valamit, akkor még el tudom őket kapni és rács mögé tudom őket juttatni.

- ő mindegy, lényegtelen. – vágta rá.

- mi az hogy lényegtele Junhyung? Kicsit sem zavar, hogy megölték a nagybácsid? – fakadtam ki.

- De Kate nagyon is érdekel, de neked ebbe nem szabad belefolynod. Nem szeretném, hogy valami bajod essen érted? – mondta teli indulattal.

- Értem és köszönöm, de tudok magamra vigyázni és csak annyit szeretnék meg tudni, hogy kik ők miért csinálták ezt – kiabáltam.

- Jó rendben, de ígérd meg, hogy nem fogsz bele keveredni.

- Oké megígérem. – Bár így is lett volna, de ismerem magam és nem hagyom annyiba a dolgot.

- Szóval ők Matzumiék. Az ország talán legnagyobb maffiái. Mindenki fél tőlük, aki ismeri őket. Ők ölték meg a nagybácsit is.

- Matzumi? – kérdeztem vissza pedig jól hallottam. Ismerősek, de nagyon is… mintha egy Matzumi lány ismernék… majd utána nézek.

- Igen Matzumi.

- De és miért Yong? – ez az forró nyom.

- A nagybácsi is régen Matzumi volt csak kitagadták, és a Matzumi családnál a kitagadás azzal jár, hogy meghalsz, megölnek előbb vagy utóbb, de általában öregkorban mikor már szenvedsz.

- Még mindig nem értem miért Yong hiszen ő még 60 se volt. – csodálkoztam.. már ha ilyenen lehet.

- Igen ezt mi vagy is én sem értem. Ezért próbálok az ügy után járni – mondta. Éreztem, hogy valamit eltitkol..valami nagyon fontosat. Annyi minden kavargott bennem. Harag, düh, bánat, gyűlölet, kétségek. Jobbnak láttam, ha elmegyek.

- Junhyung ne haragudj, de mennem kell. Köszönök mindent- mosolyogtam majd felálltam és kiviharzottam. Megkerestem a szobát ahol a ruháimat hagytam és gyorsan visszavettem őket. A lila selyemruhát az ágyra tettem a cipőket pedig elé. Kitéptem az egyik füzetemből egy lapot és írtam Junhyungnak egy levelet:

„ Köszönöm ezt a remek napot. Sajnálom, hogy csak úgy elmentem, de valamit el kell intéznem. Remélem nem haragszol. Majd jelentkezem.

Kate”

Majd a ruhára tettem és elsiettem. Nagyjából emlékeztem merre jöttünk és jó elékeztem, hogy volt a közelben egy buszmegálló. Kis kereső túra után meg is találtam. Innen is járt a buszom, úgy hogy nem aggódtam, hogy eltévedek. Pár perc múlva be is futott a busz. Felszálltam rá. Éreztem, hogy valaki megfogja a vállam Nagyon megijedtem.

- Szia Kate. Hát te? – szólt az ismerős hang.

Megfordultam és Gikwanggal álltam szemben.