Remember Me? - 10. It's war

*Eli*

Fájt, hogy Hoon ennyire szereti Eunt. Az is fájt, hogy bár Eun azt mondta nem szeretne még vele járni, ennyire közel engedte maghoz. Ha tényleg szereti, akkor már Hoonnak is tudnia kell ki is ő valójában.

- Itt a lehetőség, ne rontsd el! – nézett az egyedül ülő Eun felé AJ. Bólintottam és félve megindultam felé.

- Leülhetek? – kérdeztem. Próbáltam kedvesen, nem akartam több bajt okozni.

- Persze. – mosolygott mintha semmi nem történt volna kettőnk között. Pár percre beállt a néma csend.

- Tényleg szereted őt? – bukott ki belőlem.

- Hm? Bocsi nem figyeltem. – nézett felém.

- … Tényleg szereted őt? – ismételtem a kérdést. Nem válaszolt.

- Nem is tudom… sokat törődik velem, mindig ott van, ha baj van. Kedves. A te ellentéted. – mondta. Kedves. A te ellentéted. Csengett fülemben. Lehajtottam fejem. Próbáltam nyugodt maradni amennyire tudtam. – Mi a baj? – kérdezte aggódva. Aggódik értem?

- Én csak…eddig jó volt, hogy veszekedtünk, hogy soha nem egyeztünk meg semmiben, de most… - nem tudtam kimondani…

- De most? – kérdezte.

- Csak hanyagoljuk egymást. Ne is szóljunk egymáshoz. – Nem tudtam bevallani mit érzek. Nehéz volt. – Így mindkettőnknek jobb lesz. – Mindkettőnknek? Valószínű csak neki.

- Mégis miért? Mért nem próbálunk egyszer kibékülni? – szinte már könyörgött.

- Csak hagyj békén. – suttogtam.

- Mi? – értetlenkedett.

- CSAK HAGYJ BÉKÉN!!! – kiabáltam rá. Meglepődtem magamon. Ránéztem és könnyes szemekkel figyelte arcom.

- Eli…- szipogta.

- Hagyj… - álltam fel. Hoonék pont ekkor értek vissza, így hallhatták, amint leüvöltöm szegény lány fejét. Hoon egyből Eunhöz futott. Majd rám nézett és dühösen felém indult.

- Normális vagy? – kezdte. – Mért kell ilyenkor is bántanod? – ordított.

- Héhéé nyugi. – állt közénk Dongho.

- Hagyd csak Dongho, had mondja. – löktem arrébb a srácot. – Azt csinálok, amit akarok Hoon, nem vagy az anyám, hogy megmond. – kötekedtem.

- Te szemét. – és behúzott egyet. Egy sikítást hallottam. Eun felé néztem és szája elé tette kezét. Kicsit megtántorodtam az ütéstől, de semmi több.

- Elég lesz már srácok. – kiabált Kyu. Megráztam fejem és neki rohantam Hoonnak. Kitört a verekedés.

*Momo*

Hoon megütötte Elit. Felsikítottam. Majd Eli folytatta és kitört a verekedés. Hiába próbáltak a srácok közéjük állni, nem engedtek.

- Hagyd békén Eunt. – kevert le egy pofont Elinak Hoon.

Eli visszalökte és behúzott neki egyet. Hoon elesett. Mikor felállt letörülte szájáról a vért és újból neki ment Elinak. Ellökte majd ráült mellkasára és püfölte arcát.

- Fogd. Fel. Kicsi engem szeret és hagyd békén. – kiabálta. Erre megfagyott bennem a vér. AJ és a többiek rám néztek, ők is mind kikerekedett szemekkel. Honnan tudja Hoon ezt a becenevem? És emlékek százai jutottak eszembe gyermekkoromból. AJ,Hoon,Dongho Eli…a kis tárgyak…a szülinap…minden. Kicsit meghátráltam, majdhogynem elestem. Ekkor Hoon ökle megállt maga mellett, rám nézett keservesen, mintha leesett volna neki, mit mondott. Pár percig csak ide-oda néztem Hoon, Eli és AJék között, majd nem bírtam tovább és hazafutottam.

- Eun. – kiáltott utánam Hoon. Nem álltam meg, futottam egészen hazáig, majd az ajtóba meggondoltam magam és átfutottam anyu házához. Szinte betörtem az ajtó, úgy léptem át a küszöböt. Megkerestem azokat a leveleket, képeket, amik ki voltak rakva 1 napja. Az egyik hátuljára ez volt írva: „Eli, Hoon, Dongho, AJ és Kicsi a legjobb barátok a világon” És a képen 5 kis gyerek. Szóval ők azok. Tényleg ők azok, és nem mondták el nekem, hogy tudják, ki vagyok. Ez sok..ez már nagyon sok… Nem akartam elhinni, amit látok, sőt semmit nem akartam hinni, csak el akartam felejteni ezt az egész napot. Hogy vége legyen, bementem a kórházba anyuhoz. Amit ott mondtak nekem. Földbegyökerezett a lábam.

- Mit mondott? – nem értettem mit mondott a nővér.

- Eun kisasszony…az édesanyja…sajnálom – tette kezét vállamra.

- Nem, ez nem lehet. – nem akartam elhinni. – Kérem had látogassam meg, kérem. – könyörögtem. A nővér bevezetett abba szobába, ahol anyu teste feküdt. A gépek már nem mentek körülötte, minden le volt kapcsolva. Nem tudtam elhinni. Odafutottam az ágyhoz és megszorítottam kezét. – Anyu. – sírtam. – Nem hagyhatsz itt…Anyu most ne…kérlek… - beszéltem hozzá. A könnyeim csak folytak és folytak, mintha soha nem fogynának ki. – Csak még egy kicsit várj, anyu. – könyörögtem. –Csak még egy kicsit. – borultam le az ágyba. – Amikor a legnagyobb szükségem lenne rád, nem hagyhatsz most itt.

- Kérem kisasszony, ki kell mennünk most már. – szólítgatott a nővér, de nem figyeltem rá. – Kisasszony! – parancsolt rám. – Kérem jöjjön. – húzott maga után.  Csak anyut tudtam nézni, míg el nem engedtem kezét. A nővér kivitt a folyosóra.

- Azt mondták, hogy napjai vannak még hátra, akkor miért ma? – üvöltöttem.

- Kérem nyugodjon meg. Sajnálatos, ami az édesanyjával történt, mi sem tudhattuk ezt előre. – mondta az orvos, aki akkor érkezett meg. Még mindig nem fogtam fel, ami történt. Ez már sok volt egyszerre. És rá kellett, hogy döbbenjek, senkim nem maradt. Egyedül lettem. Elindultam hazafelé, a könnyeim még mindig folytak. Majd egy nagy dörgés és az eső is eleredt. Így legalább senki nem látja, ha sírok. Sötét is volt, az eső is esett. A telefonom párszázszor megrezzent, de nem vettem fel senki hívását. Csak céltalanul bolyongtam az utcákon. Az összeomlás szélén álltam. Azt akartam, valaki vigyen el innen messzire, valahová, ahol minden békés, ahol minden nyugodt, ahol ott van anyu. A ruháim már teljesen átáztak és több mint valószínű, hogy meg is fáztam, de nem érdekelt. Nem akartam hazamenni, nem akartam sehova se menni. Vártam, hogy hátha történik valami velem, hátha elüt a kocsi, hátha megtámadnak, de semmi. Bármit eltűrtem volna, mint ezt a fájdalmat, amit akkor éreztem a szívemben. Hosszú ideig sétáltam a szakadó esőben. Már nem sírtam, könnyeim elfogytak. Az emberek jöttek velem szembe, mind boldog párok vagy gyerekek a szüleikkel. Fájt. Nagyon fájt. Ekkor egy hangot hallottam.

- Kicsi. – kiabált valaki. A tömegben megláttam egy szőke hajú srácot, de nem ismertem fel. Senkit nem ismertem fel ekkor. Lassan elkezdtem felé sétálni, ő pedig odafutott hozzám. Eli volt az. Ránéztem kisírt szemekkel, majd nem bírtam tovább, elájultam. Ez a békés nyugalmi állapot, mikor nem érzel semmi fájdalmat csak a semmiben lebegsz. Ez megnyugtató volt.