Remember Me? - 19. Csak néznek, de nem látnak

Másnap már korán fent voltam. Kimásztam a még mélyen szuszogó párom mellől és nekiálltam reggelit készíteni. Mikor elkészültem a reggelivel ránéztem a falon lévő órára, ami pontosan fél 6-ot mutatott.

- Remek Momo…és most mit fogsz csinálni? – morogtam magamnak mivel aludni nem igazán tudtam. Nem akartam Elit felébreszteni, ezért egy kis cetlin hagytam üzenetet neki.

„Elmentem kicsit sétálni, ne aggódj élek :). Reggeli a mikróban, jó étvágyat. Szeretlek”

Azzal megfogtam kicsit jobban felöltöztem, mert még hűvös volt kint és elindultam sétálni. Az utcák még mind kihaltak voltak, csak néhol járt pár ember. Milyen gyönyörű is ilyen kora reggel Szöul. A fák lombjai susogtak a hideg tavaszi szélben, amit madárcsicsergés követett. Volt egy megszokott kis helyem a park egyik szegletében, ahol egy csodaszép fekete nyárfa pihent. Mikor tinédzser voltam és anyuval összevesztem mindig ide jöttem lenyugodni, vagy mikor csak egyedül akartam lenni, ez a hely tökéletes volt. Most sem tettem másképp, leültem az egyik padra és néztem a még nyugodt várost.  Ahogy telt az idő egyre több ember rohant át a parkon. Ilyenkor mindig elgondolkoztam, miért éli mindenki ilyen gyorsan az életét? Miért siet az idő? Az emberek is csak mennek, és soha nem néznek maguk elé, soha nem látják meg a sok rosszban azt a picike kis boldogságot, amit talán megváltoztathatná az életüket. Csak néznek, de nem látnak. Gondolatmenetemből egy kislány és a kiskutyája zökkentett ki.

- Néniii – húzogatta kabátom alját.

- Igen kedvesem? – mosolyogtam rá. Bár meglepett, hogy néninek szólított, nem vagyok még olyan idős.

- Mit csinál a néni itt ilyen korán? – nézett nagy szemeivel a lány. Vettem egy mély levegőt és felültettem magam mellé.

- Figyelem az embereket. – néztem magam elé. – Figyelem, milyen gyorsasággal élik életüket. – mondtam.

- Gyorsasággal? – nézett kérdőn rám.

- Bizony. – bólintottam. – Tudod, az emberek mindig csak futnak és mindig ugyanaz a körforgás megy életükben. Felkelni, enni, pénzt keresni, időben hazaérni és lepihenni, és egy idő után azon veszik észre magukat, hogy elteltek az évek és ezalatt mi mindent nem tettek meg, de már nincs erejük rá. Nem figyelnek az élet apró kis örömeire, nem látják meg a rosszban azt az aprócska jót is. – mosolyogtam a kislányra.

- Hmm…- hümmögött, mint aki mindent megértett.

- Látod azt a bácsit? – mutattam egy öregúr felé a park másik felében a virágárus felé.

- Igen. – nézett kezem irányába.

- A bácsi már 85 éves. Egész életében csak a rosszat látta, ezért amikor valami nagyszerű dolog adódott életében nem foglalkozott vele, mondván a jó hamar elmúlik. Emiatt a felfogása miatt a felesége elhagyta őt és a gyerekei sem keresik már. – meséltem a lánynak.

- Ez azt jelenti, hogy a bácsi egyedül van? – kérdezte.

- Bizony. – bólogattam.

- És goromba a bácsi? Ezért nincsenek barátai? – folytatta. Elmosolyodtam.

- Nem, a bácsi nem goromba, sőt nagyon kedves. Lehet, hogy nincsenek barátai, de teljesen biztos vagyok benne, hogy van, aki mélyen a szívében őrzi. Gyere csak. – fogtam meg a kezét és lassan odasétáltunk az úrhoz.

- Annyeonghaseyo Ahjusshi. – köszöntem illedelmesen.

- Annyeonghaseyo. – köszönt a kislány is.

- Jó reggelt kedveseim. – mosolygott a bácsi. – Eun kisasszony milyen jó magát látni. Rég nem járt erre. – mondta szomorúan.

- Bizony, rég nem jártam, csak tudja Ahjusshi sok dolgom volt mostanában. – mosolyogtam. – és ön hogy van? – érdeklődtem.

- Köszönöm kedvesem, öregen, de megvagyok. – mondta boldogan.

- Ennek örülök. De minek örül ennyire? – lepődtem meg.

- Tudod, az életemben ugye mindig a rosszat láttam csak…és ezért nincs családom már…most rátaláltam egy aranyos kis hölgyre, jobban mondva ő talált rám, és habár öreg vagyok, úgy érzem, ezt a kis időt már boldogan kell leélnem. – kötözött egy virágcsokrot.

- Ez remek Ahjusshi. – örültem meg. – Látod – fordultam a kislány felé. – mindig van valaki, aki az embert jó útra téríti. – mondtam boldogan.

- Már érteeem. – látni lehetett a kis villanykörtét feje felett. – Ahjusshi éljen boldogan. – és megölelte az öreg bácsit. A férfi először meglepődött majd szelíden elmosolyodott.

- Ez a tiéd. – nyújtott a lány felé egy szép fehér rózsát.

- Köszönöm Ahjusshi. – mondta fülig érő mosollyal arcán.

- Ez pedig a kedves Eun kisasszonyé. – adott át egy vörös rózsát.

- De Ahjusshi megmondtam már, nem vagyok én kisasszony. – néztem „durcásan” rá, majd elmosolyodtam. – köszönöm. – öleltem át. – de ha nem haragszik, mi most megyünk.

- Rendben. Vigyázzatok magatokra. – mondta.

- Ahjusshi is. – majd elindultunk a kislánnyal vissza a pad felé.

- Látod, ez a boldogság. – mosolyogtam még mindig.

- Nagyon köszönöm. – hajolgatott.

- Jaaaj, nyugalom. – fogtam meg vállát, hogy fejezze be a hajlongást.

- De néni nekem most mennem kell. – mondta.

- Rendben. Figyelj oda és vigyázz magadra. – mondtam. Vidáman bólintott.

- Gyere Moku. – szólt kutyusának és elszaladtak. Ránéztem órámra, ami már háromnegyed 8-at mutatott így elindultam hazafelé. Otthon beletettem a rózsát egy kisebb vázába majd megnéztem Elit. Nem volt a szobában, így gondoltam biztos fürdik. Megfordultam, de hirtelen neki ütköztem valaminek, vagyis inkább valakinek. Picit hátrahőköltem és fejem fogtam.

- Áucs. – simogattam homlokom.

- Szép kis belépő. – nevetett a srác.

- Neked is jó reggelt. – gúnyolódtam.

- Gyere, had adjak rá egy puszit. – majd közelebb húzott magához és adott homlokomra egy „gyógy puszit”.

- Merre jártál? – néztem a már felöltözött páromra.

- Csak boltban voltam. – ült le az asztalhoz. – és te? – nézett a rózsa felé.

- Kint a parkban. Emlékszel a virágárus bácsira, akiről meséltem? – néztem érdeklődve felé. Bólintott. – Elmondta, hogy találkozott egy hölggyel és ezek után ezt a kis idejét már boldogan fogja leélni. Tőle kaptam a virágot. – meséltem. – Illetve egy kislánnyal beszélgettem. – támaszkodtam az ajtófélfának. Nagy szemekkel nézett, majd kezével intett, hogy menjek oda hozzá. Leültem ölébe és csak nézett rám.

- Mi az? – mondtam zavaromban.

- Miért szeret téged ennyi ember? – kérdezte csodálkozva.

- Ezt magadtól is megkérdezhetnéd. – incselkedtem.

- Igazad van. – nézett el. – Ellison Kim! Miért szereted ezt a lányt? – tette fel magának a kérdést. Kicsit féltem mit fog mondani. – nos Ellison?....Azért, mert…egy csodálatos ember. – nézett csillogó szemekkel rám. Elmosolyodtam és egy puszit leheltem szájára.

- Mentek ma valamerre? – kérdeztem.

- Ühüm… lesz egy fellépésünk nem sokára. Eljöhetnél te is. – nézett kutyus szemekkel rám. Nagyot sóhajtottam, de végül beleegyeztem. – Remek. – örült meg. – Na de akkor menjünk is, 9-re a helyszínen kell lennünk. – emelt fel. Gyorsan elkészültem és már szálltunk is be a kocsiba.