Remember Me? - 11. A békülés

*a parkban*

*Eli*

Had üsse csak az arcom, ha neki az jól esik. – gondoltam.

-  Fogd. Fel. Kicsi engem szeret és hagyd békén. – kiabálta Hoon. Ekkor nagyot néztem. Szóval tudja. Megállt az ökle és meglepődött fejet vágott, majd Eunre nézett. Milyen jó, hogy nem én csesztem el így a szerelmi életem. Röhögtem magamban. Elfordítottam fejem és láttam, hogy Eun elszalad.

- Eun. – kiabálta Hoon mindhiába.

- Leszállnál rólam? – löktem le magamról. A földre zuhant és csak ott ült és nézte a már messze járó Eunt. Elővettem egy zsepit majd letöröltem az arcomról a vért.

- Ezt jól megcsináltad. – mondtam neki, de lelkiismeret furdalásom volt az előző viselkedésem miatt.

- Gyere haver. – segítette fel Kiseop Hoont. A többiek csak néztek mi van. Kyu elkezdett Kicsi után futni, de AJ elkapta kezét.

- Hagyd, had legyen egy kicsit egyedül. – húzta magához. Hát ezek?  Hoon szúrós tekintettel nézett rám. Párszor elátkozhatott magában már az biztos. Nem tudtam mihez kezdeni magammal. Sajnáltam is a dolgot, de közben igazat is adtam magamnak.

- Hé, menjünk fel hozzánk, várjuk meg ott Eunt. – mondta Kyu. Majd ahogy voltunk elindultunk. Útközben épp, hogy csak beszélgettünk. AJ és Kyu egymás kezét fogva sétáltak. Kevin, Soohyun és Dongho hátul baromkodtak Hoon és Kiseop pedig elől beszélgettek. Én csendben ballagtam AJék után. Elgondolkodtam mit kéne most tennem…hagyjam, hogy Kicsi és Hoon összejöjjenek? Vagy próbáljam meg én? Nem tudtam…Felértünk a házba és leültünk. Kyu hozott mindenkinek inni. Csendben vártuk, hogy Kicsi hazajöjjön, de nem jött. Odakint már rendesen besötétedett és az eső is esett. Kyu már vagy százszor hívta barátnőjét ugyanúgy, mint a többiek, de nem jelentkezett.

- Én nem bírom, megkeresem. – és vette fel kabátját.

- Várj. – fogtam meg kabátját.

- Majd én megkeresem. – mondtam. Csak bólintott. Felvettem a cipőmet és már útnak is indultam a zuhogó esőben. Nem érdekelt, hogy mennyire ázom el, meg akartam találni Eunt. Egy jó félóra múlva kitévedtem a város közepére. Megláttam egy lányt, aki úgy nézett ki, mint ő. És Ő is volt az.

- Kicsi. – kiabáltam. Rám nézett, de mint aki meg se hallotta sétált felém. Rám nézett könnyekkel kisírt szemével…és összeesett.

- Eun. – fogtam meg. – Eun kelj fel. – ütögettem arcát, majd kezembe vettem és megindultam vele, haza hozzám. Útközben megcsörrent a telefonom, de nem tudtam felvenni, mert Kicsit tartottam. Pár perc múlva már nálam voltunk, bementem és letettem az ágyra. Ekkor megint megszólalt a telefonom.

- AJ? – szóltam bele.

- Megtaláltad? – kérdezte aggódó hangon.

- Meg. Hazahoztam magamhoz, mert közelebb volt a ház, mint Kyuéké. – mondtam.

- Rendben. Akkor átmegyünk.

- Ne!Várj! Vagy is izé…Had pihenjen, majd holnap hazaviszem és akkor beszéltek vele. – állítottam meg a szerencsétlenséget.

- Biztos boldogulsz vele? – szólt bele egy női hang.

- Igen Kyu, biztos. Vigyázok rá, rendben? – nyugtatgattam.

- Rendben. Akkor holnap. Szia. – majd letette.

Visszamentem a szobába. Levettem Momoról – hiszen én így szerettem őt nevezni – a vizes kabátját, megszabadítottam a vizes nadrágjától és zoknijától, majd pólójától is. Ráadtam az egyik pólómat és egyik nadrágomat, majd befektettem a takaró alá. Remegett és kiverte a víz. Homlokához tettem kezem, hogy megnézzem lázas-e. Természetesen tűzforró volt, mit is vártam? Hoztam be hidegborogatást és ráterítettem homlokára. Egy ideig csak néztem gyönyörű arcát.  Sokáig csak néztem, mikor megszólalt, nyilván álmában beszélt.

- Ne anyu…nem akarom, hogy elmenj, kérlek. – mondta. Ezek szerint elment az édesanyja? Nem maradt senkije, csak Kyu. Az édesapja miután elmentek rá pár hónapra öngyilkos lett. Nagyszülei már sajnos rég nem élnek. Senkije nincs. Végig simítottam kezem verejtékes arcán, amire megnyugodott és tovább aludt. Mielőtt elaludtam volna főztem teát és az éjjeliszekrényre tettem, ha netán este felkelne és szomjas lenne. Leültem az ágy melletti fotelba és olvastam, de hamar elnyomott az álom, mert fáradt voltam nagyon.

*Momo*

Rosszat álmodtam. Újra álmodtam, ahogy anyut elveszítem. Nem bírtam, majd egy puha kéz simította végig arcom, amitől megnyugodtam és tovább tudtam aludni, de nem sokáig. Felriadtam. Felültem az ágyban és körbenéztem. Egy ismeretlen helyen voltam. Mikor oldalra pillantottam megláttam Elit, egy könyvvel a kezében aludni. Akkor biztos vele találkoztam mielőtt elájultam volna, most már emlékszem. Megfogtam az egyik takarót és óvatosan ráterítettem. Megpróbáltam visszamászni az ágyba, de sikeresen bevágtam a lábam és ahogy felemeltem elvesztettem az egyensúlyom és Eli ölébe estem, aki erre természetesen, miért is ne, felébredt.

- Hé jól vagy? – riadt föl. – Nagyon megütötted magad? – nézte lábamat. Jé ő tud ilyen is lenni?

- Nem csak egy kicsit, áuu. – fogtam lábujjam.

- Nekem nem tűnik kicsinek. Had nézzem. – tolta arrébb kezeimet. Szemüvegét – ami igen jól állt neki – kicsit feljebb tolta orrán, és „megvizsgálta” a lábam. – Egy picit belilult, teszünk rá jeget és reggelre semmi baja. – mondta, mint egy orvos. Felnézett, így bele tudtam nézni sötét mandula szemeibe. Ugyanaz az érzés fogott el, mint mikor a parkban ültünk. Belül valami újra megremegett. Ahogy néztem szemeit egyre jobban éreztem azt, hogy nekem ő kell és senki más.

- Én öm…- törte meg a csendet. – hozok jeget. – mutatott az ajtó felé.

- Uh, rendben. – kaptam észbe és átültem az ágyra. Amíg vártam, hogy visszajöjjön még egyszer körbenéztem a szobában. Vajon egyedül lakik itt? Megláttam három képet az éjjeliszekrényen és közelebb ültem, hogy jobban láthassam. Az egyiken ugyanaz az a kép volt, amit anyunál találtam. A másikon csak a fiúk voltak rajta, az utolsón pedig csak velem volt. Megmosolyogtam a képet, majd visszatettem a helyére. Ezek szerint ő is tudta ki vagyok, csak én nem emlékeztem rájuk.

*Eli*

Ahogy ott ültünk a fotelban és egymást néztük…leírhatatlan volt. Megváltozott bennem valami, csakis őt akartam senki mást. Ahogy a gyönyörű szemeivel nézett…Már közel voltam ahhoz, hogy megcsókoljam, de valami még visszatartott, így kimentem a hűtőhöz jégért. Beletettem egy rongyba és úgy vittem Momonak. Rátettem a lábára és visszaültem a fotelba.

- Jobban érzed magad? – néztem arcát. Már nem volt falfehér színe, visszatért belé az élet.

- Azt hiszem.. – mosolygott. Pár perc néma csönd. – Köszönöm. – suttogta.

- Mit? – nem értettem miről beszél.

- Hogy ápoltál. – nézte a paplant. – Nem tudom, hogy meghálálni, hogy akkor kerestél engem és segítettél. – egy könnycsepp cseppent a paplanra.

- Erre valók a barátok nem? – mosolyogtam, majd mellé ültem.

*Momo*

- Erre valók a barátok nem? – és mellém ült.

- Én csak…ha nem lettél volna ott… - szorítottam a paplant kezeim között.

- Mi történt? – fürkészte arcom.

- Mikor verekedtetek Hoonnal…rájöttem kik vagytok és, hogy én ki vagyok…aztán hazamentem…végül anyuhoz be a kórházba… - megcsuklott a hangom. – de azt mondták…hogy ő már…ő már…- nem bírtam elmondani, a könnyeim megint megeredtek és sírtam.

- Sshh..gyere ide. – ölelt át. Mellkasára helyeztem fejem és hallottam, ahogy a szíve ver. Nyugodtan, egyenletesen. – nyugodj meg, rendben? – próbált nyugtatgatni.

- Ha őt elveszítem, nem marad senkim, csak Kyu… - szipogtam.

- Itt leszek én is. – mondta. Rosszul hallottam vagy tényleg azt mondta, hogy itt lesz? Lepődötten ránéztem.

- Mi az? – értetlenkedett.

- T-tényleg azt mondtad, hogy itt leszel nekem? – töröltem le könnyes arcom.

- Igen, és megvédelek minden rossztól. – mosolygott. Mélyen a szemébe néztem. Teljesen elvesztem tekintetében.

- Köszönöm. – öleltem át.

- Tudod, amikor gyerek voltam volt egy kislány barátom – kezdte. Egyből magamra ismertem. – nagyon sokat játszottunk együtt. – mosolygott – Ám egy nap el kellett költözniük, messzire…és ezt adta búcsú ajándékul. – elővett a zsebéből egy félszív alakú medált. – Azt mondta, nem tudja, hol van a másik fele, ezért erre nagyon vigyázott és nekem adta, hogy tovább őrizzem.  – nézte a kis medált. Emlékeztem rá. Emlékeztem, mikor odaadtam neki, nagyon féltem, hogy elveszíti, de megbíztam benne, mert a legjobb barátom volt.

- Azóta megvan? – néztem rá boldogan.

- Látod. – mondta. Megörültem neki és átöleltem. Sokáig beszélgettünk még. Majd azon kaptam magam, hogy fekszik és én a mellkasán pihentetem fejem.

- Végül is örülök, hogy sikerült emlékeznem rátok. – mondtam. – így könnyebb lesz minden. – legalább is reméltem.

- Igen. Reméljük…És…- kezdte.

- És? – pillantottam fel arcára.

- Mi lesz Hoonnal? Szereted őt ugye? – láttam az arcán a csalódottságot. Lehet, hogy szeret?

- Nem tudom…ő nekem csak…néha éreztem úgy mintha több lenne egy barátnál, de nem az. Ő csak egy barát. Egy jó barát. – erre felcsillant a szeme.

- Valóban? – látszott rajta, hogy boldog.

- Igen. – mosolyogtam.

- Hmm..az jó. – mosolygott. Majd pár perc csend és elaludtam.