Remember Me? - Bevezető

A múltban…

- Eli…Eli – kiabáltam. – Eli hol vagy? – néztem az ágy alá, a szekrénybe és minden lehetséges helyre ahova bújhatott.

- Nem mondom meeeeeg – hallottam a választ a paplan alól.

- Na most megvagy – mondtam összeszorított fogakkal, és ráugrottam. – Megvagy Elison Kim megvaaaaagy. – kezdtem csikizni.

- Na, hagyjál – kapálózott.

- Gyerekek gyertek enni! – szólt Eli mamája.

- Megyünk mama. – kiabálta a fiú. Azzal én, Eli és még 3 gyerek név szerint: Hoon, AJ és Dongho, szaladtunk ki a konyhába a finom illatok után.

- Megmostátok a kezetek? – kérdezte aranyos mosollyal arcán Eli anyukája. Mindenki csak lehajtott fejjel ballagott a fürdőszoba felé. Kezünket gyorsan megmostuk és már futottunk is vissza. Futás közben Hoon elesett és bevágta a fejét. A többiek csak ott álltak és kinevették szegényt. Odamentem hozzá, felsegítettem és kisegítettem Eli mamájához.

 - Eli mamája, Hoon bevágta a fejét, tessék megnézni, hogy nem-e lett baja és adjon rá gyógy puszit – mutattam az említettre.

- Jaj, szegény gyerek, gyere ide had nézzem – húzta közelebb magához Hoont. – Jól van nincs semmi baja a fejecskédnek – simogatta meg fejét és egy puszit nyomott rá. – Máskor jobban vigyáz rendben? – mondta a nő figyelmeztetőn.

Hoon csak bólintott és már ment is az asztalhoz. Végül mind ahánya voltunk letelepedtünk az asztalhoz és vártuk az ételt.

- Tessék gyerekek. – tette elénk a finomabbnál finomabb ételeket. – Miután megettétek meglepetés jön. – mosolygott.

Erre mind teljese bezsongtunk és úgy ettünk, mint a kismalacok.

- Megetteeeeeem – kiabálta AJ.

- Ez nem igazság – szólt rá Dongho – nem is etted meg, odaadtad a kutyának. – vágott durcás fejet. AJ erre csak kinyújtotta nyelvét és úgy vigyorgott, mint a tejbe tök.

- Én is készen vagyok. – mondta vidáman Eli majd Hoon is jelentkezett, hogy befejezte. Végül csak én maradtam. 5 éves fejjel enni úgy, hogy meglepetés lesz utána soha nem volt erősségem.

- Na, egyél már gyorsabban – lökdösött Dongho.

- Hagyjál már…te se etted meg – öltöttem nyelvem rá. Erre karba tett kézzel fordult a többiek felé. Amilyen gyorsan csak tudtam tömtem magamba az ételt, majd nagyot kortyolva az itókámba jeleztem, hogy befejeztem.

- Látom mindenki befejezte. – vette el a tányérokat YooHe.

- Mi a meglepetés mama? – kérdezte izgatottam Eli.

- Mindjárt meglátom kisfiam – simogatta meg fia arcát.

YooHe lekapcsolta a lámpát, sötétség borult a konyhára.

- Jönnek a szellemek, mindenki bújjon el. – bújt Dongho az asztal alá. Természetesen mi kinevettük szegényt és csak ültünk a fenekünkön.

- Boldog Boldog Boldog Születésnapot Eli – énekelte YooHe és Eli apukája, majd egy tortát nyújtottak felé 6 db gyertyával a tetején. Végül mi gyerekek is beszálltunk az éneklésbe. Eli elfújta a gyertyákat és mosolygott.

- Mit kívántál Eli? – ugrottam nyakába.

- Az titok. – vigyorgott még szélesebb mosollyal az arcán.

*pár nappal később*

- Umma miért pakolsz? – futottam anyukámhoz értetlenül.

- Kicsi, - fordult felém – Umma és Momo most elköltözik itthonról. – mondta komolyan.

- De umma miért költözünk el? És appa nem jön velünk? – értetlenkedtem, hiszen 5 éves fejjel nem sok mindent ért az ember.

- Nem Kicsi, apád nem jön velünk. – mondta halkan. – Appa és umma nagyon összevesztek és úgy döntöttünk, hogy umma és te, Kicsi, elmegyünk itthonról. – guggolt le hozzám. – Mindent itt hagyunk, és új életet kezdünk Kicsi – nézett komolyan. – El kell felejtened az eddigi barátaidat… Elit,Hoont,Dongot és AJt. Mostantól nem fogsz velük találkozni.

- De umma én nem akarok elköltözni! – toporzékoltam.

- Sajnálom Momo, nincs más választásunk. – szomorú arcán egy könnycsepp folyt.

- Umma miért sírsz? – néztem értetlen arccal.

- Semmi baj – törölte le könnyeit. – Umma csak elfáradt. – mosolygott szelíden. – Gyerek Kicsi, segíts ummának pakolni. – mutatott a bőrönd felé.

- Megyek. – és mentem utána.

Pár perccel később már minden el volt pakolva és cipeltük ki a bőröndöket a kocsihoz. Megfogtam a kedvenc kis macis táskámat és a plüss macimat és vittem magammal.

- Umma, de azért elbúcsúzhatok Eliéktól ugye? – néztem a házuk felé.

- Persze drágám. – mosolygott. Megfogta kezem és elindultunk Eliék házához. Anyu bekopogott.

- Megyek. – kiabálta egy férfi hang. Majd YooHe férje nyitott ajtót. – Ó sziasztok.  mosolygott kedvesen. – Gyertek beljebb, YooHe és a gyerekek a kertben játszanak. – vezetett minket keresztül a házon.

- Eli itt van Kicsi. – kiabálta Hoon felém mutatva.

Ránéztem anyura majd elengedtem kezét és odafutottam hozzájuk.

- Fiúk én és umma elmegyünk. – mondtam. Persze nem értettem még ennek mekkora súlya lesz később.

YooHe kérdőn anyura nézett.

- Sajnos. – hajtotta le fejét anyu. – Nem bírom már tovább. – temette arcát kezei közé.

- Jól van JiEun – simogatta hátát Eli mamája. – Vigyázzatok magatokra!- ölelte át. Eli papája is átölelte anyut. Mi gyerekek csak értetlenül néztünk.

- Kicsi örökre elmegy JiEun néni? – kérdezte AJ.

- Igen AJ, sajnos örökre. – simogatta meg arcát.

Erre a fiúk körbeálltak és egy nagy ölelést kaptam tőlük.

- Hiányozni fogtok. – öleltem őket.

- Te is nekünk. – szipogta Dongho.

- Várjatok csak. – vettem le táskám majd kinyitottam. Kivettem belőle egy kis plüss cicát.

- AJ ez a tiéd, hogy mindig emlékezz rám. – mondtam mosolyogva és odaadtam neki. Aztán tovább kutattam. Találtam egy kis sárkányos érmét.

- Dongho ez a tiéd. – nyomtam kezébe, és tovább vigyorogtam. Aztán elővettem a következő féltett kincsemet, egy kis bábut egy kulcstartón.

- Hoon ezt neked adom. – lógattam arca előtt és kezébe ejtettem.

- És véégül….- kutakodtam a kistáskában. Pár percbe beletelt mire megtaláltam.

- Eli ez pedig a tiéd. – tettem kezébe egy félszív alakú medált. – Nem tudom, hol van a másik fele, talán soha nem is volt, ezért őriztem meg. – mondtam vidáman. – és most rád bízom, hogy tovább őrizd. – mondtam 5 éves gyerekhez méltó komolysággal. – ezek a kis játékok nagyon fontosak nekem, úgy hogy fiúk, nagyon vigyázzatok rájuk. – öleltem meg őket.

- Gyere Kicsi, menjünk. – fogta meg kezem anyu.

- Igen umma. Sziasztok. – intettem a srácok felé.

Sétálás közbe eszembe jutott, hogy nekem van egy cicám, Miaú.

- Umma Miaú. – néztem a házunk felé kétségbeesetten.

- Hozom kicsim. – mosolygott és beszaladt a házba a cicáért.

Amint kihozta beszálltunk a kocsiba és már hajtottunk is el. Néztem az ablakon, ahogy az eső elkezd esni. Végül mindent ott hagytunk abban az aprócska kis városban, ahol 5 éves koromig nevelkedtem.