*Momo*
Reggel
fáradtan ébredtem. Kinyitottam szemem, de nem láttam magam mellett Elit csak
egy kis cetlit az éjjeliszekrényen. „Suliba
kellett menni, mivel hétfő van. Csináltam neked reggelit, emiatt ne aggódj.
Pihend ki magad, majd holnap bemész te is. Ó és a ruháid a fürdőben vannak ;).
Eli” állt a kis papíron. Milyen figyelmes. Tegnap egy olyan oldalát is
megmutatta, amit eddig szerintem nem sok embernek max AJnek, mert nagyon jóba
vannak. De várjunk. Kaptam fejem
vissza a cetlire. A ruháim a fürdőben vannak. Lenéztem magamra és láttam, hogy
nem a saját cuccaim voltak rajtam. Ezek
szerint…és akkor mit látott?
Magamhoz szorítottam a paplant, hátha valami olyasmit, amit nem kellett
volna. Elison Kim, most meghalsz. -
morogtam magamban. Miután kidühöngtem magam megkerestem a fürdőt és felvettem a
száraz ruhákat és a konyha felé vettem az irányt. Egy bőséges reggeliben volt
részem. Eli igazán kitett magáért. De hamar elszállt az örömöm. Eszembe jutott
tegnap mit mondott az orvos, és anyu…Újra hullani kezdtek könnyeim. Be kellett
menjek megint, hogy biztosra menjek, nem csak egy álom volt-e. Felkaptam
cipőmet és már rohantam is a kórházba.
- Jó napot.
– mentem a recepcióra. – Ji Eunt keresem. – a recepciós nő szomorúan rám
nézett.
- Az
édesanyja? – kérdezte. Bólintottam. – Sajnálom, de már elvitték. – mondta.
- Hova? –
fakadtam ki.
- A
hullaházban. – mondta a nő. Nem álom volt. Lassan elkezdtem sétálni kifelé. A
depresszió egyre nagyobb nyomát mutatta.
*1 héttel
később*
Ez az egy
hét nagyon lassan telt. Teljesen magam alatt voltam, nem akartam senkivel
beszélni még Kyuval se és Elivel is rendesen összevesztem emiatt, a jegyeim is
alább hagytak és le is fogytam rendesen, mindez a temetés miatt. Mivel egyedüli
rokon vagyok, nekem kellett megszerveznem, igaz, hogy Kyu és a srácok
segítettek, de nagyon fájt. A temetés napjáig nem volt hátra már csak 1
délelőtt. Hogy mit csináltam ekkor? Sírtam és emésztettem magam. Még csak
elköszönni sem tudtam anyutól. Minden együtt töltött napnak, amikor vele
voltam, most már vége. Tudom, hogy büszke rám, de én úgy érzem nem tudtam még
mindent megköszönni neki. És elkezdtem magamban dúdolni… - Úgy szeretném meghálálni, két kezemmel megszolgálni, azt, hogy
felnevelt, dédelgetett, erő felett. Légy ezentúl mindig boldog, míg én élek
nincs több gondod, én vigyázok rád már ezután. Úgy szeretném meghálálni, vagy
legalább megpróbálni, mind, mind azt a jót, mit értem tett az én anyám.. – énekeltem
könnyeim közt.
- Hé. –
tette kezét vállamra Kyu. Felnéztem rá. – Indulnunk kell. – mondta halkan.
Bólintottam és el is indultunk. Pár perc múlva már a temetőben voltunk.
Mindenki ott volt, aki valaha számított anyunak, a srácok is. Ott álltunk mind
fekete ruhában. Zokogtam, ahogy a sírt néztem. Amikor mindenki lerótta
tiszteletét megszólalt a búcsúdal. Kevin és Hoon írtak egy dalt erre a napra.
Amikor megszólalt, még jobban zokogtam. „Somebody
take me away…somebody take me away…somebody take me away ’cause i can’t take
this pain.” Énekelték. Gyönyörű szám volt, kitettek magukért Kevinék. Amíg ment a dal Kyut öleltem és úgy
sírtunk mindketten. Már most hiányzik. Miután véget ért a szertartás mindenki
elment, csak én maradtam a sírnál egyedül. Egy ideig néztem, majd összerogytam.
Csak anyu fényképét tudtam nézni.
- Mihez
kezdek nélküled? – suttogtam. – Miért ilyen korán? Miért most?....- zokogtam.
- Eun. Egyél
rendesen rendben? Figyelj magadra. Tanulj jól, oké? Legyen belőled jó orvos. –
csengtek fejemben anyu szavai.
- Rendben
anyu. – mondtam – eszek rendesen megígérem, figyelek magamra, jól fogok tanulni
és jó orvos leszek. – simogattam meg a sírt. – Szeretlek anyu. Nyugodj Békében!
– mondtam.
- Momo,
gyere, menjünk. – állt mellém Eli.
- Hagyj
békén, kérlek. – vetettem oda neki.
- Gyere,
kérlek. Meg fogsz fázni, anyukád sem akarná ezt, ugye? – nézett komolyan.
Próbált felsegíteni, de nem engedtem. Végül felkaptam a vizet.
- Azt
mondtam, hagyj. – téptem ki karjai közül kezem. – Mért nem tudtok békén hagyni?
– ordítottam, pedig illetlenség ilyen helyen. – Csak hagyj. – vettem vissza a
hangerőből és elkezdtem futni. Majd a haza vezető út felénél lassítottam és már
sétálva tettem meg a maradék utat. Sötétedés előtt hazaértem. Leültem az egyik
sarokba egy csomag zsebkendővel és sírtam. Végül is ennél rosszabb már úgy sem
lehet, ugye?
Mivel
megígértem magamnak és anyunak, hogy nem maradok ki az iskolából egyetlen napot
sem, elmentem lefürödtem és könnyeimmel elaludtam.
*Eli*
Csak álltam
és néztem Kicsi után, ahogy elszalad. Még soha nem láttam ennyire letörtnek, de
ez érthető..
- Eli,
menjünk. – ébresztett fel gondolkodásomból AJ.
- Rendben. –
még utoljára ránéztem JiEun sírjára és hazaindultam. Igaz, hosszú évekig nem
láttam, de hiányozni fog. Mindig is szerettem őt, mint második anyukámat.
Hazafelé
úton mindenki csendben volt. AJ Kyut vigasztalta, ő is közel állt Kicsi
anyukájához. Milyen rossz is az élet. Bármikor elveszíthetjük szeretteinket.
Ezért kell mindig…mindig a legtöbbet nyújtanunk magunkból nekik, hogy úgy
emlékezzenek majd ránk onnan fentről, mint aki mindig büszke volt, mint akire
lehetett számítani, mint aki szerette őket…
Mikor
hazaértem semmihez nem volt kedvem, így elmentem lefürödtem és befeküdtem az
ágyamba. Az üres plafont bámultam, hátha attól választ kapok a fejemben kavargó
kérdésekre. De nem jött válasz. Hosszú gondolkodás után elnyomott az álom.
Eunről álmodtam és magamról. Az esküvőnk napjáról…milyen badarság, hisz nem tudom, mit érez irántam…a kislányunkról…a
családunkról…szerettem volna, ha ez mind nem csak álom lenne, és egyszer
tényleg megkérhetem a kezét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése